Nemrég ismét felbukkant az online-on nézhető M3 műsorán a Sarkadi Imre kisregényéből készült 1971-es tévéfilm, A gyáva. Teljesen egyértelmű volt számomra, hol leszek a megjelölt időpontban. A gépem előtt, és megnézem újra. Ha nem is századszor, de szégyenletesen sokadszor. Aztán felkutattam a videa.hu-n is. És most tessék, írhatnék róla kritikát, az elsőt és egyetlent. Nem fog sikerülni. Annyi élményt, nosztalgiát, sorsszilánkot, asztalfiókos töprengést hív elő bennem ez a film, hogy nem találom magát a művet. Talán nem is baj. Ha egyszer eljutok a tudományos filmtörténet szintjére, majd boncolgathatom kedvemre mindenféle aspektusból.
Annyi vitathatatlan, hogy ritka sikeres filmes produkcióról van szó. Szinte tökéletes ritmusban pereg végig, kötözködően kell keresni a felesleges snitteket, egyetlen jelenet, szituáció sincs túlnyújtva, túlbeszélve. Pont annyi, amennyi. Ami ez esetben nem kevés.
Nincs mese, szeretem ezt a fajta népies ízű. modernista szocreált. A propagandisztikus sematizmusból kiutakat kereső formai próbálkozásait, remegően önhitt epigonizmusát. De legfőképpen a problematikáját, ami minden témájában, hangütésében visszaköszön: lehet másképpen élni?! Valóban más lesz az a világ, amely másnak, emberibbnek hirdeti magát? Mindez a teljes társadalmi, erkölcsi vetületével együtt, ami a korszak legjobb művészeinél, így Sarkadinál sem üzenő módban, vezércikkes, vitakörös szinten, hanem életszerű történetekben és ábrázolásmódban jelenik meg. A gyáva hagyományosnak tekinthető háromszögmeséje nagyszerűen sűríti ezeket a dimenziókat. Éva (Tordai Teri), a harmincéves hősnő ki szeretne törni jómódú, üres, tétlen életéből. Férje (Kállai Ferenc) a rendszer elismert szobrásza. De elit társaságával együtt ő se érzi jól magát. Feszélyezi a gazdagság, a kivételezett helyzet, bizonytalan tehetségében. Éva új szerelme pedig, a fiatal, szerény, érzékeny gépészmérnök (Huszti Péter), aki kész szolgálni a társadalmat (azaz elvileg a rendszer pozitív hőse), azzal csapja be önmagát, hogy értékeket lát a nőben, ám valójában szépsége, nagypolgári dekorativitása varázsolja el. A kisregény és a film ritka érzékletesen ragadja meg, hogyan, milyen komplexusokkal, félelmekkel keresi mindenki a helyét egy átalakult világban. A kritikai szókimondásban is ott a szorongó póz, amit Spányik Éva lenyűgözően jelenít meg egy jelmeztervező keserű monológjában. Kik vagyunk? Mit akarunk? Mivé leszünk? Félmondatokba, gesztusokba, tettreszelékekbe rejtve. Kiábrándultság és útkeresés szüntelen lüktetésében. Ami meghatározó Sarkadi életművében. A gyáva azonnal löki is tovább az embert az Elveszett paradicsomhoz, amelynek filmváltozata szintén nemrég bukkant fel a Magyar Mozi TV-n.
Lehet persze, hogy mindez részben csak magyarázkodás, egy varázslatos művészi hatás szégyenkező intellektualizálása. Mert be kell látni, A gyáva tévéfilm-változatában minden, az összes kiemelkedő filmes és színészi teljesítmény, látszólag még Mihályfi Imre kiváló rendezése is Tordai Teri körül szerveződik, formálódik. Akit sokáig ügyeletes szépségnek, eltékozolt filmsztárnak gondoltunk. Utólag azt mondom, szerencse, hogy nem lett belőle szimpla Mylène Demongeot vagy Claudia Cardinale. A gyáva főszerepében bizonyította, hogy igazi színésznő, emblematikus figurát teremtett, amely valahol összefonódik talán legnagyobb alkotásával, Karácsony Nagy Zsuzsa figurájával a Jó estét nyár, jó estét szerelemben. Ezt a hidegre fojtott szépségű, igazi önbizalom nélküli, nagyasszonyos pózokkal játszó, hol kegyetlenül számító, hol ártatlanul romantikus, kispolgári nőfigurát talán nemzetközi összehasonlításban is az ő színészegyénisége bontotta ki a legplasztikusabban. Évája megrázó otthonossággal őrlődik egy egyenjogúságot hirdető, változó, ám még alapvetően férfiközpontú világban, ahol minden férfi (az is, aki kitörésre ösztönzi) vonzó nőiessége miatt akarja birtokolni. A kor értékei azt sugallják neki, lázadnia kell, de nem tudja, merre, nem lát fogódzót, csak kegyeiért küzdő férfiakat. Nem annyira a kényelemhez, polgári jómódhoz ragaszkodik, mikor „gyáván” meghátrál, hanem mély belső motiváció és új minták híján visszagubódzik a kitartott szépség szerepébe, amelyet környezete kínál számára. Nincs ereje harcolni az emancipációért, de nincs pontos fogalma se róla. Ez nem megalkuvás, hanem gyötrelmes bizonytalanság, emberi mélységeiben átélhető vádirat a patriarchális önhittség ellen. Tordai Teri alakításának vonzásában érdemes százszor szembesülni vele. Utána pedig nem kell kritikát írni róla. Jobb megnézni százegyedszer is. Közben kicsit megváltozni sem szégyen.
