- Közéleti szürreál

Szívószálon csimpaszkodó Szájer József, hordható ársapka, befóliázott könyvespolc, Lölő-persely, rendszerkritikus dalok, mémcsokor – ilyen alkotásokkal és dizájntárgyakkal találkozhat az érdeklődő, aki a XV. kerületi Csokonai Rendezvényház re-Akció című kiállítására látogat. A Közéletünk alkotói szemmel alcímű tárlatot az UPSZ Stúdió állította össze, nagyrészt az ő munkáik szerepelnek a kiállított tárgyak közt, de jelen van termékeivel a Hegyvidéki Manufaktúra, az ëviköt, a Verkstaden, a Pop portré és a Renyagyár is.

– Sokan kérdezték tőlem, nem félek-e ettől a kiállítástól, hogy meghurcolnak, hogy lesz-e belőle bármilyen problémánk. Azt válaszoltam, hogy istenigazából nem, mert bármilyen hülyén is hangzik, ez az életünk – mondta el a hétfői megnyitón Beke Károly, a kiállítás egyik szervezője. – Tíz-tizenöt éve körülvesz minket a maga szürrealizmusával és mindennap történik valami olyasmi, amit nem gondolnánk, hogy meg fog történni. – Beke Károly ki is emelte: sokat gondolkodott, hogy mit mondjon majd a tárlatról, az élet felülmúlta azt. Hiszen éppen a megnyitó előtt pár órával érkezett a hír arról, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem televíziós műsorkészítő szakára való felvételizés során, a műveltségi teszt feladatai között Orbán-idézetet kellett fölismernie a jelentkezőknek, illetve érvelnie kellett a sorkatonaság bevezetése mellett vagy ellen. Mindez ékes bizonyítéka annak, hogy bár örök kérdés, politizáljon-e a művészet, sokszor a politika tör be oda. Cserdiné Németh Angéla, a XV. kerület polgármestere rövid köszöntőbeszédében kiemelte, hogy művészetek, egyaránt beszélnek az örök emberi értékekről és a mindennapjainkat alapvetően befolyásoló közéleti történésekről. – Nincs ez másképp ma sem. A művészeteknek az a dolguk, hogy tükröt tartsanak elénk, plasztikusan és fantáziadúsan megmutatni, hogy milyen országban, milyen kis és nagyobb közösségben hogyan élünk. A mindenkori hatalomra leselkedő egyik legfőbb veszély, hogy nevetségessé válik. – mondta a kerületi polgármester hozzátéve, hogy a kiállítás a nevettetés mellett talán még többünket megerősít annak a felismerésében, hogy igenis lehet másként és jobban is csinálni a dolgainkat.

A re-Akciót Csepelyi Adrienn kulturális újságíró nyitotta meg, aki rendhagyó tárlatvezetései során előszeretettel nyúl a zenéhez. A megnyitón Giuseppe Verdi Nabucco című operájából játszotta le a Szabadságkórust, felidézve annak történetét. Az opera 1842-es ősbemutatóján kitörő lelkesedés fogadta az egykor elveszített hazáról szóló dalt, nemcsak annak szépsége miatt, hanem, mert a közönséget az 1815-ös bécsi kongresszus döntésére emlékeztette, melynek következményeként Itália északi részét a Habsburg Birodalomhoz csatolták, a Pápai Állam és a Nápolyi Királyság pedig francia fennhatóság alá került. (Roger Parker zenetörténész szerint valójában nincs bizonyíték arra, hogy az ősbemutatón többször is visszatapsolták volna a kórust, ami csak az 1860-as években vált a forradalom himnuszává – a szerk.) – Verdi pontosan tudta, hogy ennél nyíltabban nem lehet politikai üzenetet megfogalmazni, erre szüksége van az olasz népnek – fejtette ki Csepelyi Adrienn, aki hangsúlyozta: Verdi egész személyével és műveivel is politikai tényező volt, egyfajta mindenki fölött álló művész, akinek temetésén több százezer ember jelent meg. – Verdi volt a XIX. század popzenéje – fűzte tovább a gondolatmenetet –, és már akkor is komoly szerepe volt annak, hogy egy alkotó milyen témát és milyen szöveget választ.

A kulturális újságíró a Szabadságkórus hosszú közéleti útjának egyik fontos mementójaként kiemelte: amikor 2011-ben Riccardo Muti karmester vezényelte a zeneművet a Római Operaházban, a kórus végén a dirigens megállt, a közönség felé fordult, és egy rövid beszédet mondott arról, hogy mennyire vágta vissza az olasz kormány a művészek finanszírozását. – Kevés szórakoztatóbb, ugyanakkor kegyetlenebb rendszerkritikus van a művészeknél – jegyezte meg Csepelyi Adrienn, aki szerint a tárlatot végignézve, a dalszövegeket elolvasva vagy a QR-kódok segítségével meghallgatva látleletet kapunk az országról, a magyar néplélekről. – Néha nem lehet mást csinálni, csak sírva vigadni, de nagyon sokszor az ilyen helyzetek hozzák létre azokat a pillanatokat, amiken majd 100-150 év múlva is sírva fogunk vigadni. Kell, hogy szelepként működjön a művészet, kell, hogy egy kicsit puhítsa azt, ami már tarthatatlan ebben az országban. Egyszerre nagyon szomorú, nagyon vicces, nagyon ötletes, nagyon lelombozó ez a tárlat. Pont azokat a mozzanatokat ragadják meg a műtárgyak, amiknél nem kell semmihez sem odatartozni, elég csak egyszerűen embernek lenni – zárta szavait.

A re-Akció leginkább egy időközi @rc kiállítás tárgyközpontú verziójaként azonosítható. A felvonultatott dizájntárgyak leleményesek, viccesek, a hozzájuk fűzött kommentek, információk is képesek növelni az őket ihlető mozzanat abszurditását. Mindemellett művészi értékük kérdéses, illetve a Szabadságkórus jelentőségével összemérhetetlen. Bár, feltehetően ilyen babérokra nem is törnek, hiszen míg a Szabadságkórus közéleti áthallások nélkül is hatásos, addig ezek a tárgyak csakis azzal együtt érvényesek. A kiállításba beemelt dalok esetén ez nem feltétlenül van így, a falon megjelenik Erdős Virág ikonikus Ezt is elviszem magammal című verse, melyet Kollár-Klemencz László zenésített meg, vagy a Carson Coma Feldobom a követ című száma. Van viszont az összes dizájntárgyban valami általános „népművészetiség”, közérthetőségüknek egyedi bája van. Az már csak ízlés és hozzáállás kérdése, hogy a tárlatot végignéző befogadó jót nevet-e, vagy inkább letargiába esik, esetleg egyszerre mindkét érzelmi állapotot megéli-e. A re-Akció annak mindenképpen ékes bizonyítéka, milyen szinten mérgezi meg a magyar emberek hétköznapjait a politika.