Mit szólt a családja és a barátai, amikor elmondta nekik, hogy két hónapig Ukrajnában fog dolgozni?
Néhányan azt mondták: „Ne tedd!”, mások meg azt, hogy: "Megőrültél?". Megint mások, hogy: „Ez fantasztikus!" vagy „Erre van szükség!". A családom, a feleségem aggódott, de támogatott. Minden nap beszéltem vele, és meg kellett ígérjem neki, hogy légitámadáskor mindig óvóhelyre megyek, amit meg is tettem. Közel 70 légiriadó volt ittlétem alatt, gyakran éjszaka is. És ez tényleg megváltoztatja az embert. Megtanultam lefekvés előtt kikészíteni a ruháimat, hogy csak fel kelljen kapnom őket, ha indulni kell. Megtanultam korán lefeküdni, hogy akkor is eleget tudjak aludni, ha éjjel 2-3 óránként riasztás van.
Mit csinált az óvóhelyen töltött időben?
A légiriadó többnyire a szállodában ért, ahol mindent megtettek, hogy kényelmesen legyünk: volt víz, székek, asztal, takarók és internet! Így hát megtanultam, hogy vinni kell magammal a gépemet, és akkor tudok dolgozni. Egyszer nem riasztott a telefonom. A szobámban voltam, amikor meghallottam a kinti szirénákat, és másodpercekkel később már jöttek a robbanások, amiket még éreztem is, olyan közel csapódtak be. Mondanom sem kell, hogy az óvóhelyen gyakran egyedül voltam, mivel a kijeviek nem jönnek le, viszont a szálló különböző vendégeivel igen érdekes beszélgetéseket folytattam.
A színházéban viszont próbákat is tartott, így a színészek kénytelenek voltak követni önt.
Igen. Én mentem, ők jöttek. És mivel a színház előcsarnoka a föld alatt van, így kényelmesen át tudtuk pakolni a székeket, hogy odalent folytathassuk a megkezdett munkát.
Mire számított, amikor megérkezett?
Nem voltak elvárásaim, csak úgy belevetettem magam az egészbe. És jól tettem, mert mindig minden folyamatosan változott. Amit végül megszokik az ember, és csak megy vele, mert úgy tűnik, hogy végeredményben működik, és így vagy úgy, de minden megtörténik. A háború mindig jelen van. Mindenütt és mindenféleképpen felbukkan. Apró, vagy nagy dolgokban, mint például amikor valaki megkérdezi, hogy kivehet-e két napot, mert a fia megnősül mielőtt a frontra indulna. Aztán amikor olyasvalakivel dolgozol, aki Bucsában élt, vagy amikor a minap egy beszélgetésen odajött hozzám egy fiatal lány, hogy ő színésznő szeretne lenni, és csak azért jött Harkivból, hogy velem találkozzon. Majd a beszélgetés után vonatra ült és hazament. De ott az élmény a múzeumokban is, ahol látod, hogy Ukrajna hogyan próbálja megtalálni önmagát, elkülönülni Oroszországtól, és másképp nézni a történelmére, kultúrájára. Aztán amikor hallod, hogy valaki megváltoztatta a nevét, mert úgy érezte, hogy túlságosan oroszos. És persze a beszélgetések próba közben, amik annyiféle érzést, élményt hoznak fel a színészekben...
Ön, akinek ennyire erős a kötődése Csehovhoz és más orosz írókhoz mit gondol arról, hogy nem játsszák őket?
Ez bonyolult kérdés. Csehovra nem feltétlen úgy tekintek, mint orosz íróra, hanem mint világ íróra. Több mint száz éve inspirálja az embereket világszerte, miközben maga is háborúellenes volt, igazi humanista. A világkultúra befogadta őt, amiből nem lehet csak úgy kihámozni. Másrészről meg itt ez a háború, és bár hiszem, hogy érdemes mindent némi távolságtartással kezelni és perspektívába helyezni, mégis, amikor közvetlen fenyegetés alatt állsz, akkor az elsődleges törekvésed az lesz, hogy megszervezd magad az ellenséggel szemben. Tehát minden, ami szürke volt, eddig elég gyorsan feketévé vagy fehérré válik egy ilyen helyzetben. Ami teljesen érthető és biztos vagyok benne, hogy amint a háború véget ér, a dolgok ismét visszarendeződnek majd.
Darabja (Beszélgetések Tusculumban) Kr. e. 45-ben játszódik, a színészei mégis mai ruhákat viselnek.
Mert ez egy kortárs történet Kr. e. 45-ről. A darab egy nyárról szól, az akkor lezajlott beszélgetésekről egy család tusculumi házában, melynek tagjai a római civilizáció történetében jól ismert emberek: Brutus, Cassius, Cicero. Ott állnak közöttünk, a maguk összetettségében, zavarodottságában, és nagyon sokáig nem ismerik fel, hogy valójában kompromisszumot kötnek önmagukkal. Eleinte annyira kiábrándultak, hogy az öngyilkosságon gondolkodnak, majd azt mondják: talán erre van szükség, talán meg tudjuk változtatni a dolgokat? Miközben csak azt nem veszik észre, hogy a Cézárral való kapcsolatukban saját magukat kompromittálják. A folytatást mindannyian tudjuk, hogy néhány hónappal később, Kr. e. 45-ben március idusán mi történt. Hogy Brutus végül, hogy döntött.
Íróként hogyan választja ki a darabjai témáját?
Nem is tudom, talán az a kiindulópont, hogy az ember megpróbálja kifejezni a saját személyes érzéseit önmagáról. Folyamatosan azt kutatom, hogy hol a helyünk? Mi a felelősségünk, és kik vagyunk mi? A Párizsban bemutatott darabomban (Életünk a művészetben – a szerk.) arról próbáltam gondolkodni, hogy egy művész miképpen képes eligazodni a politikában, ha egy olyan társadalomban él, mint amilyen a miénk Amerikában, és hogyan, ha Oroszországban? Ez a mostani darab talán még ennél is aktuálisabb. Mert egy másik nézőpontja annak, amikor gondolkodók, művészek, írók bekerülnek a politika által uralt világ farkastörvényei közé. Hogyan navigálnak benne, vagy ebben az esetben hogyan nem navigálnak benne? Hogyan győzködik magukat, hogy még fontosak lehetnek, és fogadnak el közben elfogadhatatlan helyzeteket?
Nem tudtam megállni, hogy ne Navalnij alakját lássam Brutusban. Szándékos volt?
Nem, csak így működnek az energiák, amikre egy jó színész ennyire érzékenyen reagál. A próbák közben sok minden előjött, ez is, hiszen nem sokkal a próbakezdés előtt halt meg Alekszej Navalnij. De mi nem határoztuk ezt el, csak ott volt a levegőben.
Milyen volt olyan színészekkel dolgozni, akik a pszichológiai színházon nevelkedtek?
Több generáció is szerepelt ebben a darabban és igen, az idősebb színészek így nevelkedtek, de a fiatalabbak nem, mert az itteni rendezői színház nagyon vizuális irányba ment el, így ők ehhez szoktak. Miközben az én munkám - bár sokan elsőre így gondolják- nem kapcsolódik a pszichológiai színházhoz sem, mert annak a megközelítésnek a középpontjában a színész és a karaktere áll, amiket a következő kérdéseken keresztül épít fel: mi a motivációm? Mit akarok a jelenetben? Én viszont nem ezt képviselem, mert a darabjaim a kapcsolatokról szólnak. Ugyanazt a dolgot különböző okokból tesszük, és néha ezek az okok még ellentmondásosak is. Ennyire bonyolult az ember. Ha ezt leegyszerűsítjük cselekvésre, motivációra, akkor az elbagatellizálja az emberi lényt, amit ki akarunk fejezni. Szerintem egy adott jelenetben elég csak élni, beszélni, és komolyan gondolni, amit a veled együtt levőknek mondasz, és ez az, aki vagy. Én tehát azt kérem a színészeimtől, hogy adják fel azokat a tanult dolgokat, amelyek eddig biztonságérzetet adtak nekik, és ez néha nehéz. Gyakran eljutnak arra pontra, hogy sírnak is kicsit, mert nincs semmi, amibe kapaszkodhatnának. "Nem maradt semmim, mindent elvettél tőlem". Igen, de itt vagytok egymásnak - mondom nekik -, működjetek együtt, és bízzatok a másikban!
Ha jól tudom, ingyen rendezett.
Így van. Már az elején kikötöttem, hogy nem kérek fizetést, nem fogadok el semmit. Ez volt az én hozzájárulásom a helyzethez. Persze segítségemre volt egy Angliában élő mecénás, és egy amerikai alapítvány is, akiknek a támogatásából tudtam a költségeimet, az utazást, a szállást, a tolmácsot és az asszisztenst fizetni. Hiszem, hogy a színház szerepe alapvető egy nemzet kultúrájában, és ezt minden módon támogatni kell. Peter Brook, akit elég későn ismertem meg, mesélte nekem egyszer, hogy egy interjúban megkérdezték tőle: Mi a színház jövője? Mire ő egy kérdéssel felelt: Mi az étel jövője? A színház, mint kulturális táplálék, a civilizáció és a humanizmus alapvető eleme. Nem nélkülözhető semmilyen helyzetben.
A darabjai valójában egymásba fűzött beszélgetések. Régebben a diskurzus alapvetés volt, ma, amikor már az okostelefonokon futó ujjaink többet kommunikálnak, mint a szánk, már-már archaikus a gondolat.
Azt hiszem, hogy a beszélgetés egy olyan emberi szükséglet, amelyről az ember nem is igazán tudja, hogy hiányzik neki. Csak amikor újra megkapja, akkor ébred rá erre. A mai virtuális térben folyó kommunikáció kevés, az elménk, az életünk túl gazdag, túl bonyolult ahhoz, hogy a dolgokat így kezeljük. Látnunk kell a másikat, amikor az mond nekünk valamit, hogy igazán érthessük, amit gondol. Ha elveszítjük azt, hogy egy ember ugyanott és ugyanabban a térben beszélget egy másikkal, akkor végső soron az életet veszítjük el.
