Télálló pálmafákat ültettek ki a szegedi Glattfelder térre. A hírt az internetes hozzászólások alapján ki-ki vérmérséklete szerint fogadta: örvendezve, elhűlve, gúnyolódva, folytatásra biztatva. Eddig Szeged közterületei közül csak a Klauzál téren voltak pálmák, igaz, azok cserépben, és télre mindig védett helyre vitték.
Nemhiába említik a csongrádi megyeszékhelyt a napfény városaként, a jelek szerint az egyre melegebb klíma hamarosan valóban mediterrán hangulatot varázsol a Tisza partjainál. Illetve mégsem mondhatjuk, hogy a városban ez egy teljesen szokatlan próbálkozás, tudtuk meg Makrai László biológustól, a Szegedi Környezetgazdálkodási Nkft. ügyvezetőjétől. „Fotón fennmaradt, hogy a múlt század fordulóján kiültettek Szeged egyik terére ugyanilyen kínai kenderpálmákat. Ezek a szubmediterrán fajok a kiskertekben is megjelennek.
A gránátalma, datolyaszilva már nem ritka Szegeden. A banán sem, bár ez nyilván visszafagy télen, de akár takarás nélkül is lehet vele próbálkozni, a következő évben kihajt. A gyakori füge már évek óta nem fagy vissza.”
A szegedi szakembertől hallottak arra engednek következtetni, hogy van olyan, itthon a forróságot kedvelőnek gondolt faj, aminek a dél-magyarországi meleg is sok: a kiviültetvényeket például a forró nyár az öntözés ellenére kipusztította. Érthető, hogy dísznövények terén is újra kell gondolni a megszokottakat. Fásításoknál, évelőknél átálltak az eddigiektől eltérő fajokra. Sorfáknál váltottak, bizonyos fajokat nem telepítenek, mert nem bírják a meleget, az aszályos időszakokat. Hároméves előnevelt csemetéket ültetnek, utána egy szezonban 6-8 alkalommal három évig öntözik, több ezer praktikus öntözőzsákot is használnak. Ezt követően a fának azonban meg kell élnie saját erejéből. A nyír, a kis és nagy levelű hárs, hacsak nem összefüggő zöldfelületbe ültetik, a városból szinte teljesen kipusztult. Sokkal nagyobb tűrőképességű fafajtákat hoztak be a korábbiak helyett: az ostorfákat és a kőriseknek számos fajtáját. A legnagyobb gond a burkolat: szűk helyre kényszerítjük a növényeket, ezzel óriási stressznek tesszük ki őket.
Olajfák hegye a magyar tengernél
Az igazán délvidéki életérzés, a végtelen birtokokon sorjázó olajfák látványáért sem kell majd kilométerek százait leróni a közeljövőben. Bátor próbálkozások ma is akadnak hazánkban. Az Oliva Birtok Kft. ügyvezetője, társtulajdonosa, Fejes Olivér Kálmán szőlész-borász büszkén mesélt arról lapunknak, hogy
a napokban ültették el az első 1040 darab olajfát a Balaton-felvidéken egy hozzávetőleg 2 hektáros birtokon. Reményeik szerint két-három év múlva már lesz rajta termés, a hozam csúcsát egy évtized múlva éri el.
– Ez természetesen nem azt jelenti, hogy attól, hogy a klíma változik, a szőlőnek ne lenne helye Magyarországon – oszlatott el egy esetleges félreértést. – A fajtaválasztást kiskerti körülmények között még csak át se kell nagyon gondolni, az eddig ismerteket bátran ültethetjük. Kétségtelen, hogy ha valaki nagyobb volumenben termel, bort készít, akkor el lehet gondolkodni olyan fajtákon, amelyek tőlünk délebbre ismertek. Példaként említhetnénk Török Csaba borászt, aki egyébként szintén foglalkozik olívatermesztéssel is, és aki behozta a közelmúltban a toszkán sangiovese fajtát, amit akkor nagyon furcsállt a szakma. Kiderült azonban, hogy nálunk is tökéletesen beérik, és nagyon komoly bort tud adni. Általánosságban is látszik a klímaváltozással összefüggő tendencia: pár évtizede még vad gondolatnak tűnt, hogy Angliában szőlőtermelés és borkészítés folyjon. Ma már több borvidékük van.
Az ötlet, hogy az Oliva Birtok Kft.-nek követni kellene Török Csaba példáját, tavaly nyáron, egy horvátországi út során fogalmazódott meg Olivér fejében. Beszélgettek Csabával, kereskedőkkel, egy pécsi olívafa-iskola szakemberével, Stix Gáborral, és lassan összeállt a kép. Érdekességként megosztotta velünk: ahogy a szőlő sem ad ugyanolyan bort mindenhol, ez pontosan így lesz az olívafákkal is. Minden termőhelynek más lesz az olaja, karaktere. Több mint 700 olívafajta van, és mint a bornál, itt is lehet gondolkodni házasításokban. Tulajdonképpen nagyon sokban hasonlít ez a szakma a szőlészetre és borászatra, ezért is olyan gyakori a déli országokban, hogy a legtöbb borászatnak van olívaültetvénye.
A Fejes Olivérhez hasonló úttörők közül egyre többen kísérleteznek ma még inkább mediterránnak tartott növények nagyüzemi termesztésével. Siófok környékén van egy banánültetvény, Zalában kivivel, a Balaton-felvidéken pisztáciával és gránátalmával próbálkoznak, de kapribogyóról is tud. Mindez ma még merésznek tűnik, de úgy gondolja, szépen lassan be fog válni, van jövője.
Búcsú az árvácskától
Ha közterületeken és gazdaságokban változnak a növénytelepítési szokások, háztáji körülmények között is alkalmazkodnunk kell a változó klímához. Drexler Dóra, az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet ügyvezetője lapunknak leszögezte, hogy bár teljesen más a kiskert és az árutermelő gazdálkodás, létezik a kettőnek metszete.
– Ami mindenkinek feltűnik, az az, hogy a kajszi legalább 3-4 éve rendszeresen elfagy, állandósulni látszik a tavaszi szibériai hidegbetörés.
De általában kedvezőtlenek ezen növény számára a klímaadottságok: a hőségnapokon tapasztalt erős besugárzás, a hirtelen lezúduló rendkívüli mennyiségű csapadék és a hosszan tartó aszály extrém körülményeket teremt és stresszt jelent a növényeknek. Más példát is említhetnék. Még az én gyerekkoromban, a ’90-es években a menzán megszokott volt a piszkeszósz. Mára ez és általában a bogyós gyümölcsök, köztük a málna, ribizli nem jellemző a hazai termesztésben. Ennek részben a szedés kézimunka-igénye, részben a melegedő klíma az oka, itthon szinte eltűntek a termesztési körzeteik. Más, új gyümölcsök váltják fel őket. Kevesen tudják, de van már hazánkban árutermelő kiviültetvény, a házikertekben a fügebokrok akár háromszor is beérnek egy szezonban – hallottuk tőle.
Nemcsak zöldségek és gyümölcsök, de a megszokott virágok terén is újra kell gondolni a telepítéseket, tette hozzá mindehhez Makrai László. Az árvácskák és a díszkáposzta már nagyon nehezen bírja a meleg, száraz tavaszt, a sárgaviolára és nefelejcsre cserélik lassan. Az egynyáriakat kizárólag a díszterekre ültetik, és éjjel nappal öntözik. A futómuskátlit minden nap kell locsolni a kandelábereken. Egyéb helyeken megpróbálják megoldani többszintesen, évelőkkel, egyszikűekkel és mulccsal is takarják a talajfelületeket.
Tető alá a paradicsommal!
Drexler Dóra sokkolónak nevezte, amikor a 2022-es nagy aszály idején a kukoricatermés jó része, főként Délkelet-Magyarországon, teljesen tönkrement. A gazdák ezeken a területeken például cukorrépa-termesztéssel próbálkoznak, ami szárazságtűrő alternatíva lehet. Szóba jöhet a köles, földimogyoró, csicseriborsó, amik lehet, hogy nagyobb teret nyernek majd, vagy az úgynevezett pszeudogabonák, mint az amaránt. Meglátása szerint erre lehet készülni. Illetve arra, hogy a frisszöldség-, azaz a nem befőzési célú paradicsom- és paprikatermesztés egyre inkább üvegházban, fóliasátorban tud majd működni a házikertekben is. Intenzív hajtatásban klimatizálás van, de általánosságban is elmondható, hogy termesztőberendezésekben jobban meg lehet óvni a növényt az égető naptól, a nem kívánt mértékű csapadéktól, a rovarkártevőktől, gombabetegségektől. Természetesen nem arról van szó, hangsúlyozta ki, hogy kiskertben fel kellene adni a termesztést, de alkalmazkodni kell a változó klímához. Nem véletlen, hogy egyre többen teszik le a voksukat a forgatás, azaz ásás, szántás nélküli gazdálkodás mellett, ugyanis a talaj vízmegtartó képessége így nagymértékben javítható. A mulcsozás, az élő takarónövény használata szintén segíti ezt.
Ha nem ragaszkodunk a katonás rendhez, az angolos gyep-tuja kombinációhoz, hanem visszatérünk kicsit a természethez, többet tettünk a környezetünkért, mint gondolnánk.
Az ÖMKI, amelynek a munkáját Drexler Dóra irányítja, ősgabonák kutatásával is foglalkozik. Ezek igen robusztus növények, és olyan helyen is megteremnek, ahol a kenyérbúza már nem érzi jól magát. Az alakor (ez is ősgabona, mint a tönke és a tönköly) tájfajták beltartalmi értéke kiemelkedő, betegségnek nagyon ellenállók. Nagyon is elképzelhető, vetítette előre, hogy néhány évtized múlva a mezőgazdasági területek egészen másképp néznek majd ki, mint ma. Ma a mezőgazdaság rendkívüli mértékben függ a költséges fosszilis és kémiai ráfordításoktól. Talán a kényszer viszi majd rá a termelőt, hogy átgondolja mindezt. Rendszerszintű átállásra lenne szükség, ami nehéz, mert komoly a termelési rendszer tehetetlensége.
