Régóta sejtem a háttérben húzódó össznépi tudattalant, a magyarok sírva vigadós, népmeséken nevelkedett világképét. A meghökkentő közéleti történéseket sokszor csak ezekkel tudom magyarázni. Megsajnáljuk a legkisebb legényt, a szülői háztól elvert szegény lányt, és vigaszdíjként ranggal jutalmazzuk. A rege hallgatóságának tetemes hányada magasról tesz arra, mi történt a hősükkel valójában.
Ilyen érzéseim voltak, amikor Méhkeréken jártam. Bájos faluközpont, szépülő épületek, modern óvoda. Meg egy polgármester, akit korábban többek között költségvetési csalás miatt ítéltek el jogerősen. Tát Margit és a másik hét vádlott csak papíron valósított meg programokat. A helyiek, akikkel beszéltem, vagy nem hitték, vagy legyintettek rá. Margitka, ahogy emlegették, végül kis kitérő után visszaült a vezetői székbe, és idén is indul a választáson. A napokban azért került a köz szájára, mert az önkormányzat nevében ő adott át elismeréseket két rendőrnek. Az ünnepélyes aktust szinte szimbólikussá varázsolja az a mellékszál, hogy a 2013-15 között ki tudja, mire elpárolgott 31 millió forintból éppen bűnmegelőzési rendezvényeket kellett volna tartani. Nem kell sokat kutakodni a Viharsarokban, hogy hasonló motívumok nyomaira leljünk. Pusztaottlakán járva az apró zsákfalu polgárai érdeklődő kérdéseimre alig győzték dicsérni „Gyurit”, azaz Simonka Györgyöt. Rajta és társain 1,4 milliárd forintot keresnek, a per ötödik éve nyúlik, mint a rétestészta. Komótosan forogják ki magukat a Polt Péter-i mindent járó malmocska kerekei, így ha nyer a júniusi voksoláson – bizony, ő is indul – simán kitölti vezetői ciklusát.
Rövid a választói emlékezet, szokta mondani egy ismerősöm, aki régi motoros a politikában. Lehet. De még úgy is nehezen hiszem, hogy a saját szememmel látom.