A gimnázium elvégzése után többször jártam egy kis borsodi faluban, Bódvalenkén. A településen kevesen, mindössze pár százan éltek akkoriban, ez persze most sem változott. A barátaimmal, amellett, hogy adományokat vittünk, nyaranta táborokat szerveztünk a helyi roma gyerekeknek. A házakban több generáció lakott, sokszor unokatestvérekkel együtt, és jellemzően mind egy szobában aludtak. A faluban egyetlen házban volt angol vécé, a polgármesterében. A gyerekek emiatt csak úgy hívták „a kastély”.
Akinek akadt munkája, az dolgozott, de helyben erre kevés volt a lehetőség. A férfiak Miskolcra mentek, de már arra is spórolniuk kellett, hogy teljen az odaútra. Aztán, többnyire a próbaidő letelte előtt, elküldték őket. Miután a bérükből levonták a kosztot és a kvártélyt, nem maradt semmi a fizetésükből. Jogtalan? Persze, de ők többnyire aluliskolázott, érdekképviselet nélküli emberek. Legtöbbször tehetetlenek, és sajnos ott és akkor vágták át őket, ahol és amikor nem szégyellték.
Ugyan ez már közel 15 éve történt, de általában az ilyen falvakban másképp telik az idő: szinte megáll. A kormány elefántcsonttornyából könnyű azt mondani, hogy „mi munkaalapú társadalmat építünk”, csak épp az ország jó részében ez a napi valóság. Dolgoznának ők, kérem, csak épp megoldani nem tudják. Hiába van munkaerőhiány, ha helyben nincs munka, mert ezeknek az embereknek sokszor arra sincs pénzük, hogy a munkaügyi központba eljussanak. Ezeken a településeken a legtöbb segítséget az alapítványok munkája jelenti, már ahol a kormány még nem lehetetlenítette el teljesen őket. Az állam jó ideje magukra hagyta a mélyszegénységben élő falvakat, miközben azt mondják az Országgyűlés kényelmes székeiben ülve, hogy „nincs ingyenpénz”. Pedig a családi pótlék megemelése legalább valamit enyhítene a sokgyerekes családok gondjain, de a „munkaalapú” szemlélet következtében az emelés a mostani hatalom által reménytelen. Ami az egyre nehezebb körülmények között élők számára egyenesen embertelen.