Nem vágyott többre, mint erre a kicsike házra, s a hozzá tartozó kertre. Előbb azt gondolta, szépen beülteti majd, lesznek ágyások, répa, petrezselyem, kis krumpli, s a kerítés tövében talán néhány szár kukorica, hogy júliusban, amikor a nyár a legjobban tobzódik, bele lehessen harapni a világ legédesebb, legroppanósabb, gyöngyökkel teleszórt csövébe.
De aztán maradt a fű.
Jó darabig albérletben lakott, majd a szüleinél, hogy még jobban össze tudja húzni a nadrágszíjat. Eleinte napszámba járt, később kitanulta a traktorvezetést, így magasabb lett a pénz is, volt miből félretenni. Próbálta előbb a maga erejéből, de hó végére sosem maradt semennyi megtakarítás, s bárhogyan töprengett, nem tudta felidézni, mire ment el. Ruhát nemigen vett, elvolt a munkásnadrágban, meg abban a néhány pólóban, amit még huszonéves korában vett: nem hízott, nem fogyott, kihúzta ezekkel évekig. Igaz, olykor beült a haverokkal valamelyik belvárosi kocsmába, azokból akad errefelé bőven, meg aztán a cigarettát sem bírta letenni, így összejöhetett a költés. Új módszert talált ezért, s a főnökére bízta magát. Azt mondta, minden hónapban csak a fele fizetését adja oda neki, a másik felét kezelje külön számlán, mintha nem is lenne. Maga is meglepődött, amikor igaz, hogy évek múlva, mégiscsak összejött a városszéli kis házra való, lehetett végre önálló, független. Itt-ott ugyan mállott a festék, hibádzott a szigetelés, de hát ügyes volt, délutánonként vagy hétvégén mindig megjavított valamit.
Elkoptak előbb a haverok, és lassan kopni kezdett a cigaretta is. Nehezebb lett a tüdő, hosszabb a levegővétel, krákogóbb a hang. A leleten azt a halvány foltot nem is igen vette komolyan. Azzal győzködte magát, hogy igazából nem amiatt csökkentette a két dobozt előbb egyre, aztán félre, végül napi egy-két szálra, mert megijedt volna a bajtól, hanem mert több maradt így az újabb célra, az újabb álomra. Egy kis kerti traktort akart, fürgét, csinosat, amivel majd az elvetett füvet könnyen lenyírja. Más a szőlősorok között traktorozni a nagy, lomha járgánnyal, noha szereti azt is, kezéhez szokott évek alatt a kormány. Nemcsak a fülke minden zegzugát ismerte már jól, hanem szinte tenyerében volt az egész szőlődomb, olaszrizlingestől, kékfrankosostól, kadarkástól. De amikor a magáén kanyarodik majd, és szeme sarkából látja a kis házat, a felújított ablakokkal, a maga faragta kapuval, a csinos kis piros tetővel, az lesz majd az igazi öröm. Ha megéri. Mert mostanában valahogy különösebbek lettek a barátok, akik felbukkantak újra, és rendre azzal biztatják, utazzon el, hisz sose látta még a tengert, vagy éppen Párizst, de mehetne akár Egyiptomba is, éljen végre, rövid az élet, sose lehet tudni, mi lesz holnap.
De ő derűsen erre mindig csak annyit mond, él ő, nagyon is él, és nem akar elmenni innét. Neki ez a ház meg a kert a világ közepe, s már csak a kis traktor hiányzik a teljes boldogsághoz.