A Velünk élő pop art című kiállítás plakátjait elnézve nosztalgikus hangulatba kerül az ember: a színpompás képeken régi filmek, rég látott termékek és kultikus magyar együttesek tűnnek fel, mint a Fehér farkasok című NDK-kalandfilm, az Orient Mokka kávé, a Dunair cipő vagy a Bergendy-együttes ’74-es Pepita-koncertje.
A plakátok rikító színvilága vonzza a szemet, egyesek kompozíciója pedig a képregényeket idézi. A kiállítást szervező Badits Marcell – becenevén Plakátfiú – maga is nagy plakátgyűjtő, és azért szervezte a tárlatot a Múzeum Antikváriummal együtt, hogy kultúrát közvetítsen, néhány művet pedig elárverezzen a ma este hétkor kezdődő Falra Fel! aukción. – Olyan kiállítást akartam, ami könnyen emészthető és emlékeket ébreszt, ezért döntöttem a pop artos reklámplakátok mellett. A magyar grafikusok a hatvanas évek végétől számos ilyen művet készítettek – mondja Badits.
A pop art művészeti irányzat az ötvenes években indult Angliából, majd a hatvanas években az Egyesült Államokban virágzott tovább, hogy aztán meghódítsa a világot. A pop art művek általában a fogyasztói társadalomnak állítottak görbe tükröt azzal, hogy jól ismert termékeket, reklámokat, illetve filmekből és tévéből ismert arcokat mutattak be ironikus módon. Az irányzat egyik legfőbb művésze, Andy Warhol például a különböző ízű Campbell's leveskonzervről készített szitanyomatokat, ahogy az amerikai sztárokról is, mint Elvis Presley-ről és Marilyn Monroe-ról, mellyel a sztárkultuszt kritizálta. Roy Lichtenstein a képregények kockáit nagyította fel, legfőképp romantikus, giccses jeleneteket, mellyel rámutatott azok felszínes voltára. Mel Ramos a festményein a fogyasztói kultúrát a szexualitással ötvözte: a képeken meztelen, telt idomú nők pózoltak különféle ember nagyságú termékekkel mint kólával, cigarettával, sajttal vagy fogkrémmel.
A pop art hazánkba csak lassan érkezett el, hiszen a Rákosi- és Kádár-korszakban a magyar múzeumokba nem juthattak el a fenti művészek munkái. A Velünk élő pop art kiállításon Bakos István tervezőgrafikus írja, hogy a Képzőművészeti Főiskolán ők csak Picasso és Mattise munkásságáig tanulták a művészettörténetet, 1964. január 1-től viszont már Nyugatra utazhattak útlevéllel, ezért egyeseknek lehetőségük nyílt arra, hogy lássák a kinti művészetet.
– Amikor kimentem Londonba, azt akartam megnézni, amit a barátaimmal már sejtettünk: hogy Nyugaton a festészet nem állt meg Picassónál, hanem újabb és újabb figurák jöttek, és egészen más festészeti megoldásokkal rukkoltak elő. Erről viszont Magyarországon szinte semmit nem lehetett tudni. Így amikor kiutaztam, akkor három hónapon át jártam a múzeumokat és galériákat. Amikor pedig láttam Warhol, Lichtenstein és Wesselmann festményeit, az elképesztő volt – mondta lapunknak a tárlaton szereplő Bakos István. Hazatérve úgy érezte, ha ő is pop art stílusban alkot, akkor abban a pillanatban kirúgják a főiskoláról. Észrevette azonban, hogy a magyar filmplakátok grafikai szempontból sokkal izgalmasabbak, mint amiket Londonban látott, így eldöntötte, hogy inkább grafikusnak áll, és pop artos plakátokat fog készíteni, mert azt a hatalom engedélyezte. – Ha ugyanezek a munkák festményként készülnek el, azt nem engedték volna. De mivel tudták, hogy a plakátok nem lesznek kiállítva a múzeumban, ahol huzamosabb ideig láthatnák az emberek, ezért azok mehettek az utca falára. A legvadabb kommunizmusban alkotói szabadságunk volt, azt gondoltunk egy plakátról, amit akarunk. Senki nem szólt bele, ez abszolút művészetről szólt – mondja Bakos.
A kiállításon szintén szereplő Kemény Györgyre ugyancsak nagy hatással volt egy külföldi utazás. – A fiataloknak mondom, hogy olyan sötét és nyomasztó volt a magyar szocialista valóság, hogy szürke volt itt minden, a házak, az emberek és a tévében a képernyő is. Ebből szabadultam én 1963-ban Párizsba, ahol egy hónapig élveztem egy számomra teljesen új felfedezést: a nyugati művészetet, a pop art képeket – meséli Kemény György, akit a vad, plakátszínekkel megfestett művek teljesen lenyűgöztek. Miután hazajött, évekkel később ő is ilyen plakátokat kezdett készíteni, és átélte az alkotói szabadságot. – Itthon az irányzat a plakátokban csúcsosodott ki. Mi ébredtünk rá azok színességére, hatásos voltára és humorára. Érdekes, hogy míg a Kádár-korban teljes elnyomás alatt volt a művészet, és sorra tiltották be a kiállításokat, könyveket és színdarabokat, addig a plakátokat hagyták az utcán. Szerintem azért, mert az elvtársak lefüggönyözött autóban közlekedtek a városban, és nem látták, hogy mi a helyzet.
Kemény a plakátok mellett pop art stílusú műtárgyakat is készített. – 1968-ban Molnár Éva, a Fészek Klub könyvtárának vezetője meghívott, hogy rendezzek egy kiállítást az aktuális pop art-képeimből és - szobraimból. A tárlatot viszont, ahogy az akkor lenni szokott, egy hét múlva betiltották, mert úgy értékelték, hogy az imperialista, kakofón színű, pornográf és a szocializmustól idegen gondolkodású – idézi fel az alkotó. A művészeti irányzattól azonban nem távolodott el: 1970-71-ben Kőszeg Ferenc volt politikus lakásának cselédszobájába festett egy pop artos seccót, melyet azóta védetté nyilvánítottak. Tavaly pedig a minneapolis-i Walker Art Centerben rendezték a kelet–európai művészetet bemutató Multiple Realities című kiállítást, melyen bemutatták Kemény György Twiggy című, angol színésznőt, modellt ábrázoló 1967-es képét is, mely szintén szerepelt az említett Fészek-kiállításon – a művet az amerikai múzeum idén megvásárolta.
Infó: A velünk élő Pop Art. Kurátor: Badits Marcell. Marczibányi téri Művelődési Központ. Megtekinthető: május 19-ig. Falra Fel! 11. plakátárverés. 2024. május 9., 19:00-22:00, Marczibányi Téri Művelődési Központ. A belépés díjtalan
