- Rebecca Makkai: Lenne pár kérdésem (Részlet)

Megjártuk a HR-t, Petra átvezetett a Quincy-épületbe, felkísért egy lépcsőn, és végigvitt egy folyosón, ami még mindig őrizte a hely – talán a párkányok sötét, ősrégi faanyagának – jellegzetes szagát. A régi sötétkamrából 3D nyomtatólabort csináltak, a falikút helyére kulacstöltő került digitális számlálóval. Öt podcasttanítvány várt a sarki, régen művtöriteremben.
Cuki, tágra nyílt szemű kis kölykök. Az egyik fiú magas volt, vékony, David Bowie-pólót viselt, és régimódi szögletes, átmenetes stílusban nyírták fel a haját. A lila hajú Lillian Gishre emlékeztetett. Mind nagyon szépek voltak, sokkal szebbek, mint mi annak idején. Nem valami elszállt spirituális értelemben, hanem, ahogy pár perc elteltével rájöttem, a bőrük és a foguk miatt. Sehol egy pattanás nyoma, sehol egy fogszabályzó, aztán már ilyen fiatalon is egyenes a fogsoruk. A bőrgyógyászok és fogszabályozó orvosok hatékonyan megoldották a kérdést.
Sorban elmondták a nevüket, a névmásaikat, hol születtek, milyen célokat tűztek maguk elé, de közben csak a hamvasságuk járt az eszemben. A Kaliforniai Egyetem hallgatóihoz képest még gyerekek voltak. Majdnem mindannyian végzősök (az egyetlen harmadikos a Bowie-pólós, túláradóan lelkes, félig ghánai, félig ír volt Connecticutból, aki az állami rádiónál akart elhelyezkedni), mégis csupa befolyásolható, ki nem forrott jellem.
Nagyon tetszettek volna magának, Mr. Bloch. Alakíthatónak látszottak. A bowie-st Aldernek hívták („mint az égerfa”, tisztázta), és nem győzött szabadkozni az állandó tüsszögése miatt, hogy egymás után kapkodta a papírzsepit a tábla krétatartójára tett dobozból. Végül szégyenkezve elfogadta az egészet.
– Az 1930-as évekről tervezek valamit – kezdte. A második körben a podcasttémaötleteket beszéltük meg. – De olyan stílusban, mintha akkor készült volna.
Előző héten e-mailben megkértem őket, hogy találjanak ki valamit a Granby múltjával vagy jelenével kapcsolatban. Így hozzáférhettek a forrásokhoz és archívumokhoz – írtam. Ezzel a húzással azt is el akartam kerülni, hogy videójátékos fancastokkal és vámpíros tartalmakkal traktáljanak. Ajánlottam pár témát, linkekkel együtt. A tűzvész, amely 1940-ben elpusztította az eredeti sulit. Az 1975-ös gyilkosság, amikor az egyik tanárt megölte a drogos pasija a lakásán, Kernben, mivel ez annak idején nagyon érdekelt. A 2000-es évek végi szívatások és a rá következő kicsapások. A közelmúlt konfliktusai az iskolai focicsapat megszüntetése miatt. A felsőfokú keresztképzéseken kirobbant vita. Thalia Keith 1995-ös halála.
Ha akkor megkérdezi, miért vettem bele Thaliát, azt feleltem volna, hogy egyedi gondolatokat akartam tőlük hallani, és szerettem volna a lehető legtöbb granbys mérföldkövet megjelölni. Én magam is elhittem volna.
– A koncepcióm egy harmincas évekbe képzelt podcast, vagyis afféle átmenet a rádió és a podcast között – magyarázta Alder. – A kor egyedüli fekete bőrű granbys diákjaként mesélek az életről, aztán jön a nagy világválság, meg Roosevelt…
Egy Jamila nevű lány közbevágott:
– Meg kell határoznod egy évet. Hatalmas különbség van 1930 és 1939 között.
Alder lassan bólintott, és hegyesre sodorta az ujjaival a zsebkendőt.
– 1938. Legyen 1938, amikor kilövöm a podcastomat az éterbe, egyúttal feltalálom magát a műfajt.
– 1938-ban jött ki a Világok harca – világosítottam volna fel, de vigyorogva az asztalra csapott, és rám mutatott.
– Pontosan! Eltalálta!
Jamila a Granbyben elérhető pénzügyi támogatásokról akart sorozatot készíteni, illetve az értük folyó kegyetlen harcról. Nehéz riporteri feladatnak neveztem, és jeleztem, hogy a felvételi iroda talán nem fogadná nyitottan, de a lány eltökélten és tájékozottan állt hozzá.
Reméltem, hogy legalább elolvassák az e-mailemet, de arról nem is álmodtam, hogy jegyzetekkel jönnek, sőt némi háttérkutatást is végeztek már, és további javaslatokkal egészítették ki az ötleteket. Mire leültünk az asztalhoz, már azon sem lepődtem volna meg, ha felfedik előttem az adásokhoz szerzett anyagi forrásukat. A lila hajú Lola, aki semleges névmással hivatkozott magára, és szívügyének tartotta az elefántok jóllétét, a campuson működő éttermek dolgozóival akart interjút készíteni. Alyssa Birkyt, egy halk szavú síelő, akinek az útja már le volt zsírozva a Dartmouthba, Arsareth Gage Granby bonyolult szellemi örökségét akarta elemezni.
Egyetlen diák tiltakozott: egy Britt nevű komoly, hosszú, sötétszőke hajú lány, akit a saját korszakom tipikus elkényeztetett menő csajának tartottam volna (laza kasmírpulóver, csinos farmer, genetikailag tökéletes járomcsont), ha nem tetováltat ankh szimbólumot a csuklója belső felére, és nem beszél olyan nyíltan a klinikai depressziójáról már a bemutatkozás során. Száraz és mély hangja egy láncdohányosé vagy egy ötvenéves ügyvédé is lehetett volna.
Amikor rákerült a sor, vállat vont.
– Még vacillálok pár téma között.
Óra után az ajtónál várta meg, amíg Alder befejezi a monológját a kedvenc zenekritikai podcastjairól és az imádott dokumentumsorozatairól, valamint egy olyan adásról, amelyben az 1990-es évek végének első feléből olvasnak fel blogokat (az összes linket okvetlenül átküldi nekem). A srác távozás közben csókot dobott Brittnek, akár egy színész, aki a tiszteletére adott partiról távozik.
– Én… öhm… – A lány a padlóra, majd a hátam mögé nézett. – Ne vegye rossz néven, de tudom, hogy sokszor valós bűneseteket dolgoz fel a podcastjában, és kifogásaim vannak a műfajjal szemben.
Egy darabig várt, mintha arra számítana, hogy bocsánatot kérek.
– Igen, ez gyakran előfordul. De van egy konkrét szisztémánk, nem öncélúan vájkálunk a tragédiákban.
– Engem maga a jelenség zavar, hogy valós bűneseteket használnak szórakoztatásra.
– Találó megfigyelés. Kétségkívül megfontolandó. Egyesek fétisként tekinthetnek rá…
– Nem így gondoltam. Belehallgattam, és értem a szándékát, még akkor is, amikor Patricia Douglasről vagy a Fekete Dáliáról beszél… tudom, hogy a rendszerszintű probléma érdekli… Amint mondtam, nem akarom megsérteni, csak annyi fetisizálást látok, és nem szeretnék olyan fehér lány lenni, aki vihogva sztorizik gyilkosságokról.
– A legtöbb erőszakos bűncselekmény meglepően unalmas – hűtöttem le. Kihúztam egy széket, leültem, és intettem, hogy ő is foglaljon helyet, de nem akart, makacsul állt egy helyben a hátizsákja szíjait húzogatva. A panelbeszélgetéseken adott válaszomba kezdtem. – A gyilkosságok többségét férfiak követik el más férfiak ellen egy vita hevében. Az egyik egyszerűen végez a másikkal. Az embert inkább a feltáratlan ügyek vonzzák, az úgynevezett érdekességek, és a legtöbbnek az alapja a partnerét megölő férfi. Amitől kirívóak, az a rendszerszintű rasszizmus, a családon belüli erőszak, a hibás törvények, vagy egy más szempontból érdekes körülmény. Sokszor a hagyományokkal is szembe akarunk menni. Persze fennáll a veszély, hogy a konkrét eset nem lesz reprezentatív az általános dilemmákat tekintve. Na és persze nem árt, ha keveredik bele némi szenzáció is. Téged esetleg… – azt hittem, már nem figyel, de pislogás nélkül meredt a szemembe – …ez az elméleti probléma érdekel?
– Például az, hogy ha fehérként foglalkozom egy fehér ember meggyilkolásával, akkor nem veszem figyelembe a feketékkel és barnákkal szemben elkövetett erőszakot. Színes bőrűek elleni erőszakról viszont azért nem beszélhetek, mert fehér vagyok, és a kisajátítás hibájába esnék. – Frusztráció csengett ki a hangjából. Nem kellett volna meglepnie az érvelésnek, mert pont úgy beszélt, mint egy buzgó elsős az Oberlini Konzervatóriumban, aki még nem tudja, hol ragadja meg a témát. Elvégre alapvetően egyetemistákhoz voltam szokva, ugyanakkor a Granby falai közé sehogy sem illett ez az eszmefuttatás. Mi diákkorunkban önfeledten, szinte bántó nyegleséggel beszélgettünk. Mintha csak tegnap lett volna.
– Szerintem ez nem kisajátítás. Különben is kis közönségnek készül. – Kifelé intettem, csupasz fákra, remélve, hogy Britt ugyanazt látja: az erdőben vagyunk, nem a világegyetem közepén. Bár egy tizenkettedikesnek nyilván a világ közepe.
– Az e-mailjében két gyilkosságot is említett. Egy 70-es és egy 90-es évekbelit. Gondoltam, kiválasztom az egyiket, de…
Éreztem a pulzusom lüktetését a nyakamon. Úgy ültem ott, mint kisgyerek a közönség soraiban, aki szeretne a bűvész segítője lenni: bárcsak bevonna, de akkor megijednék. Bevallottan vagy sem, azt szerettem volna, ha felderíti Thalia ügyét, méghozzá úgy, ahogy én nem tudtam volna (az érintettségem miatt, a trauma miatt, az irracionális félelem miatt, hogy a régi évfolyamtársaim elbizakodottnak tartanának – vagy hogy maga Thalia tartana elbizakodottságnak). Ettől függetlenül, sőt ezért akartam leállítani. Megbántam, hogy felvettem a listára Thalia esetét. Reméltem, hogy 1975 és Barbara Crocker felé terelhetem Brittet, illetve Barbara barátja felé, aki az iskola melletti erdőben bujkált, megtalálták, és enyhe büntetéssel megúszta.
– Tudom, hogy barátok voltak.
– Tessék?
– Maga és Thalia Keith. Mivel felvettem az újságírást, hozzáférek az Őrszem archív számaihoz. Tavaly beleástam magam az ügybe, mindent elolvastam róla, és a neten is sokat kutattam, átfésültem az összes reddites fórumot.
– Szerepel a nevem a Redditen?
– Nem. Vagyis… nyilatkozott az Őrszemnek, én pedig mindenkinek a későbbi sorsát felderítettem, akit ott idéztek. Magát könnyű volt megtalálni. Eldobtam az agyam, amikor kiderült, hogy idejön tanítani… – Zöld tolla kupakját rágta.
– Harmadikban szinte végig szobatársak voltunk, de nem barátkoztunk össze.
– Ha nincs kifogása ellene… a két ügy közül Thalia Keitht választanám. Egyszerűbb. Mármint körbekérdezhetem a tanárokat. Talán magát is. Azt viszont még mindig nem tudom eldönteni, mennyire kényes ez a téma.
– Maga a tény, hogy ezen őrlődsz, a gondos és felelős közelítés jele. – Ezen a ponton rájöttem, hogy én magam tukmálom rá a témát, számomra is érthetetlen okból.
Britt a tollkupakot rágcsálva bólintott.
– Te döntesz. De a terjedelmet is tartsd szem előtt! Két-három epizódra kell kijönnie.
Kihúzta a szájából a kupakot, és így szólt:
– Szerintem nem a tettest csukták le.
– Érdekes – bólintottam semleges arccal. Gyaníthattam volna, hogy erre akar kilyukadni. – Kíváncsian várom.

                                                                                               Heinisch Mónika fordítása