Amióta Alzheimer-kórt diagnosztizáltak nála, Margaret folyamatosan meg akart halni, nem fért a fejébe, hogy rövidesen utoléri a felejtés, hogy olyan dolgok fognak örökre megsemmisülni benne, emlékek, amelyek sírig tartó létezésében bízott, és mankóként funkcionáltak egész eddigi élete során. Beléjük kapaszkodott, egyedül nekik köszönheti, hogy idáig eljutott, hogy egyszer sem adta fel. És most ezt is el akarják tőle venni, kihúzni a kezéből, még hogy nem dől össze a világ! Már össze is dőlt! – Margaret összébb húzta magán a szétnyílt, világoskék pongyolát, mely finoman láttatni engedte apró, megereszkedett melleit és nyakától lefelé ráncosodó, világosbarna bőrét. Nem szégyellte a korát, de mint minden nő, szeretett volna ismét feszes bőrt és fiatalosabb külsőt, és mindenekelőtt ruganyosabb észjárást. Már annak is örült, hogy ilyen állapotban nem látta meg senki. Közszemlére téve, kócosan, betegen. A fia csak egy óra múlva érkezik, addig rendbe hozza magát. Sötétbarna haja nehezen őszült, de a fejtetőn már megkoptatta az idő, apró, de kíváncsi szemei sehogy sem illettek az arcába. Az anyja is mindig rácsodálkozott tengert idéző színükre, és a faluban is rendre megszólták érte, azt rebesgetve, netán balkézről való. Kis púder és pirosító került az arccsontjára, amitől egészen felélénkült, és egy leheletnyi rózsaillatú parfüm a nyakába, a füle mögé, az a bizonyos, mély és átható, amit a gyereke mindig csak öregszagúnak titulál, és már a lakásba lépve fintorgásra készteti. Összevegyül a bútorok avítt, dohos kipárolgásával és az idejétmúlt testének aromájával, igen, idővel a bőrnek is más illata lesz, nemcsak a táguló májfoltok jelzik, hogy eljárt fölöttünk az idő.
– Megvénültünk, igaz-e, fiacskám? Hogy is hívják, mondjad, mi az?
– Fogalmam sincs, mire céloz, mama!
– Hát amikor az ember maga dönt a… tudod, na. Segíts már ki, Ben, kisfiam!
– A haláláról?
– Na úgy, igen, az az, arra gondoltam.
– Eutanázia?
– Hát ha te mondod! – Mindig igaza van. Margaret szeme bepárásodott, ha fia nagyszerűségére gondolt. Ő hozta világra, máig ezt tartotta élete legnemesebb cselekedetének. A fonott gyékényfotelben üldögélt, mint mindig, melyet hideg tapintású, bársonypárnával bélelt ki.
Bent zavarta, hogy az anyja mostanában mindenáron meg akar halni, szerinte még messze nem jött el az ideje. Egyáltalán nem olyan súlyos a helyzet, nem, nincs még itt a búcsú pillanata, nem érkezett el, de ez a vajúdás, ahogy nekikészül az elmúlásnak, Bent tényleg a születésre emlékeztette.
Az anyja kezét fogva tanult meg járni, most meg ő támogatja az öreglányt, ha mégis sikerül rábeszélnie egy laza sétára a parkban. Mindig számíthatott rá, ő volt a kedvenc, az öccse valósággal elhalványult mellette. Az apja keble is dagadt a büszkeségtől, amikor 12 évesen bejelentette, színész lesz, és az első főszerepét is megkapta, igaz, csak az iskolai színjátszó körben remekelt.
A vizsgaelőadással az apja megbecsülését is kivívta. Angol származású nagyapja volt ilyen konok, rendíthetetlen és jó kiállású, Ben tőle örökölte határozottságát, és az arcéle is az öregé, lángoló barna szemei, melybe a saját anyja, Margaret is szerelmes volt. Egyszóval mindenki elismerte, hogy Ben: sármos.
Csak az a sok költözés! A kicsi Ben nem tudott gyökeret verni sehol, amint beilleszkedett valahová, már álltak is tovább, a szüleit szólította a kötelesség. Menni kellett, utazni tovább egy másik, távoli kontinensre, aminek neve Bent felcsigázta ugyan, de tartott is a rá leselkedő veszélyektől.
– Afrika? De hát mit fogok ott csinálni? – Nemcsak a hőség, az egzotikus állatok vagy a tisztálkodásra alkalmatlan víz minősége ijesztette meg, az egész szituáció, amibe belekényszerítették, és persze a színjátszásnak is lőttek. Már amennyiben az egész beilleszkedési procedúra nem egy óriási nagy színjáték. Nem a klímát viselte nehezen, talán még jót is tett neki az éghajlatváltozás, inkább az iskolatársai furcsa mentalitását. Egyenesen lenézték különös képességéért, ahogy élethűen utánoz embereket és különböző állatokat, utóbbi nem nagy kunszt, állították, és kígyósziszegésben valóban felülmúlták a virtuózt. Hiába elevenített meg boszorkányos talentummal élő és élettelen dolgokat, kigúnyolták érte, nyilvánosan megszégyenítették, még az is megesett, hogy a nagyobb fiúk tanítás után pépesre verték.
– Majd én móresre tanítalak! – ígérte neki Guido, és Ben tudta, hogy nem a színészkedéssel van problémája, világosabb árnyalatú bőrét nem szívelheti, európai műveltségét, de leginkább finom, lányos vonásai zavarták ellenségeit, melyek férfias kiállásával párosulva valami olyan szubsztanciát kölcsönöztek neki, mely Bent a nők és férfiak körében egyaránt vonzóvá tette.
Nem, cseppet sem tűnt androgünnek, határozottan férfias maradt, az orra talán hangyányit túl is nyúlt az esztétikum szabta határokon, legalábbis oldalnézetből, a haja finom csigái, szeme mézszínű árnyalata és apró, keskeny szája mégis feminin jelleget kölcsönzött már-már robusztus, néha szoborszerűen merev külsejének. Ő később Dávidhoz hasonlította önmagát. A valóságban Ben olyan volt, mint New York, egy multikulturális olvasztótégely.
Aztán a szavannák, sztyeppék, az oroszlánbőgés és a zebrák csíkos háta is elmosódott Ben emlékezetében, átadva helyét egy másik, sokkal izgatóbb desztinációnak. India neve még most is otthonosan cseng Ben fülében, Margaretet anyai gyökerei kötötték oda, jobban mondva Brit-Indiába, ahol született. Ha újdonsült honfitársaira gondolt, mélybarna, bölcsességet sugárzó tekintetükben Ben valóban a saját szeme világára ismert. Bár a bőre árnyalatokkal világosabban ragyogott, mint az övék vagy az anyjáé, a vér halványan rajta is kiütközött. Az a fajta vallásos meggyőződés sem állt tőle távol, ami a bráhmánok sajátja, és ha felelevenítette emlékét annak az ifjúkori látogatásnak, amikor életében először átléphette az Akasha-templom küszöbét, most is meglegyinti az éteri tisztaságú levegő telítettsége. Az a koncentrált légkör, az a töménység, amiben nem csak isten, az egész mindenség megérintette. Múlt, jelen, jövő – mintha benne feszült volna az egész örökkévalóság.
Azóta egyszer sem érezte magát ennyire megilletődve és ilyen kiváltságosnak, talán csak akkor, amikor az emelvényen állt a kezét tördelve. Nem a kitüntetésnek örült, vagy hogy eljutott idáig, tudta, mennyi munka és lemondás feszül mögötte, csak annak, hogy végre elismerik. Megérte a belefeccölt energia és az erőfeszítés. A véres homlokát látta maga előtt, ilyen volt, amikor világra jött, amikor Guido tanítás után alaposan elagyabugyálta egy testes pálmafa husánggal, és valamelyik múlt szerda éjjel is, amikor kiosont a kihűlt lakásból.
– Iszom egy csésze kávét, neked is hozzak? – Margaret felállt, és kicsoszogott a konyhába. – Mit is mondtál, te is kérsz, kisfiam?
– Nem mondtam semmit, mama! – Ben csak most tért magához az álmodozásból, a frissen főzött kávé erős illata meglegyintette az orrát. – Tudod, mit, igen, mégiscsak kérek, hozzál, légy szíves! – Remélte, hogy attól igazán felébred.
Olyan kábának érezte magát, mint a polcon porosodó elefántok, Margaret babonás örökségei, kifelé menet most is megsimogatta az egyik szobor ormányát: – Szerencsét hoz, de csak, ha fölfele néz!
(Folytatjuk)
