- Vannak, akik a rabszolgaságot tagadják, amerikai hétköznapokat egy mindent átható kasztrendszer határozza meg

Korábban játék- és dokumentumfilmet is készített, új filmje, a Származás mintha e műfajok közös halmazában létezne.

Valóban el akartam mosni a határokat a dokumentumfilmes és az elbeszélő forma között, de a Származás mégiscsak elbeszélő film. Minden szereplője jelmezben van, a párbeszédek megírtak. Bizonyos pillanatokban még valóságosnak is tűnik, ami a filmvásznon látható, azaz olyan, mintha minden az adott pillanatban történne. Ilyen volt már a korai elképzelésem is a filmről, ami számos esztétikai döntést befolyásolt. Például azt, hogy 16 milliméteres filmre forgassunk.

Ha már szóba hozta a celluloidot: azt értem, hogy Christopher Nolan – és talán még pár filmrendező – megteheti, hogy analóg nyersanyagra forgat, de egy kis költségvetésű, szerzői film esetében ez szinte ma már megengedhetetlen luxusnak tűnik. Nem mondták a producerei, hogy őrült ötlet a 16 milliméter?

Őrült ötlet? Első körben ezt bóknak veszem. El kell ismernem, a producerek is pont ezt a jelzőt használták. Őrült voltam, ők meg zavartak és értetlenek. Mindemellett igaza van: a celluloid ma még csak egy csapat fetisiszta kiváltsága. A hozzám hasonló filmesek digitális technikákkal tanulták meg a filmkészítést, az én stílusom nagyon is a digitális kameráról szól. Szeretem, ha forog a film, imádok hosszú felvételeket készíteni. És aztán ezt a filmet harminchét nap alatt három kontinensen leforgatni sem celluloidra való munka. Szóval a Származás elkészítésében semmi olyan nem volt, ami könnyen ment volna. De szerettem volna elérni, hogy egységesítsük az időt és a teret valahogyan – hiszen a film hét különböző időszakot fed le. A formátummal, az atmoszférával, hogy amit látunk, az mintha lehetne a náci Németországban, a feudális Indiában, de a mai Egyesült Államokban is. Úgy gondoltam, csak a film képes ilyesmire, még akkor is, ha ez őrültségnek hangzott.

Fiatal amerikai rendezőként mi volt az első gondolata, amikor a náci Németországot készült újrateremteni?

Semmiképp sem szerettem volna újrateremteni! A múlt ábrázolása, a múlt képei a bevezetőül szolgál azoknak, akik esetleg nem ismerik az európai holokausztot, mivel a világ különböző részein élnek, és a saját történelmüket részletesebben ismerik. A könyvégetést – amivel a nácik gyűlöletét bemutatom – régi fotókról mintáztam. Az archív felvételeket vizuális tervrajzként használtam olyan formai dolgokhoz, hogy hogyan jöttek be a katonák, hol lógtak a horogkeresztek, hol égett a tűz. Az volt a célom, hogy ne interpretáljam a történelmet, hanem egyszerűen mondjam el: ez történt, az emberi ötleteket, az információt és a képzeletet tűzre vetették. Hogy tanúságot tegyünk a megtörtént tényekről. A filmem tanúságtétel. A saját nézőpontom természetesen benne van.

Egyes emberek tagadják a történelmi tényeket, Európában például egyre többen kérdőjelezik meg a holokauszt megtörténtét.

Az Egyesült Államokban meg a rabszolgaság megtörténtét kérdőjelezik meg.

A Származás igen erős állítása, hogy a világot átszövi az egyetemes gyűlölet, a film párhuzamba állítja a holokausztot a rabszolgasággal és az indiai kasztrendszerrel. Kiknek szánja a filmet? Azoknak, akik ismerik a történelmet vagy azoknak, akik tudatosan vagy sem, de hazudnak a történelemről?

Ez egy baromi jó kérdés, amelyrere nem igazán lehet jó választ adni. Az biztos: nem azért készült a Származás, hogy bárkit meggyőzzek, de nem is a „kórushoz” szólok, egyszerűen tényeket fedek fel. Mindaz, amit mutatok, az megtörtént. Ezzel lehet megcáfolni azokat, akik azt mondják, hogy valami nem történt meg. Nem tudsz eltüntetni valamit, mert azt mondod, hogy nem létezett, nem igaz? Ha leesnék egy székről, aztán felállnék, és azt mondanám, hogy nem estem le, az állításom attól még nem tenné semmissé az eseményt. Ezért számomra felháborító, hogy az Egyesült Államokban vannak emberek, akik felülvizsgálják, hovatovább felülírják a történelmet azzal, hogy azt mondják: a rabszolgaság jó volt a feketéknek. Van egy elnökjelölt – nem kell kimondani a nevét –, aki azt mondja: a rabszolgaság jó dolog volt, mert a feketék sok hasznos képességeket sajátítottak el ez idő alatt. Ez a kínzások, a gyilkosságok, a nemi erőszakok, minden megtörtént borzalmak tagadása – teszem hozzá, ez színtiszta rasszizmus. Ez ellen fel kell szólalnod. Nem engedhetjük meg, hogy ezeket megkérdőjelezhetetlenül állíthassák. Ezért úgy érzem, a film valójában mindenkinek kihívást jelent. Ez kihívás a történelmi tényeket tagadóknak. És kihívás azoknak is, akik ismerik azokat. A tény és a vélemény különböző dolgok. Lehet, hogy nem tetszik, ami történt, vagy lehet, hogy más a véleményed arról, ami történt, de nem mondhatod azt, hogy meg sem történt. Ezt a gondolatot próbálom elültetni a filmmel.

Elképesztően érdekes jelenet, melyben Isabel Wilkerson együtt ebédel egy zsidó asszonnyal, aki kikérni magának a rabszolgaság és a holokauszt közötti párhuzamot. Mintha még a traumákban is féltékenyek volnánk: az én fájdalmam sokkal nagyobb, mint a másiké.

Ez a jelenet nincs benne a regényben, de kétszer is megtörtént Isabel Wilkersonnal. Az egyik eset Németországban, a másik Angliában volt. Ezek azok a helyzetek, amiket én „elnyomó olimpiának” nevezek. Kinek a fájdalma jobb, ki nyeri a fájdalomban az érmet?! És ezt állítja a könyv is az én értelmezésemben: a fájdalom különböző, a különböző emberek számára különböző, de a fájdalom lényege mégiscsak maga a fájdalom. Ugyanúgy hat az egyén életében, akár a rabszolgaság Isabel karaktere számára, akár a holokauszt a zsidó karakter számára, akivel Isabel beszél és kénytelen vitatkozni. Kié a jobb, mennyivel jobb, és kié a fájdalmasabb? Ez haszontalan szemlélet, ami dehumanizál más embereket. És mégis, ez az, ami most is elég gyakran történik. Világszerte azt látjuk, az emberek a saját fájdalmukat előtérbe helyezik, és emiatt megtagadják mások fájdalmát. Pedig így nem fogunk túlélni. Az udvariasság, a méltóság, az igazságosság olyan dolgok, amelyekben én hiszek, és ez mind benne van ebben a jelenetben. A színészek a jelenetben hihetetlenek voltak. Megpróbáltuk a jelenet lényegét megtalálni. Sokféleképpen elpróbáltuk, és végül megállapodtunk egy olyan verzióban, amiben mindkét nőnek megvan a méltósága, megvan az álláspontja. Az emberi méltóságról nem szabad megfeledkezni.

A Származás fájóan aktuális, gondoljunk csak a most zajló konfliktusokra Ukrajnától Gázáig. Hisz abban, hogy egy film jobbá teheti a világot?

Hogyne hinnék. Filmes emberek vagyunk – ön is, én is –, úgyhogy pontosan tudjuk, erre a kérdésre igen a válasz. Amit én próbáltam létrehozni, az egy olyan film, ami nem csak a mozirajongóknak szól. Az Egyesült Államokban azt tapasztaltuk, hogy mindenféle ember megnézte, meghatódva jönnek ki a vetítésekről. Hiszem, hogy a művészet képes megváltoztatni a dolgokat. Megváltoztatja a hangulatunkat, megváltoztatják azt, ahogyan látjuk magunkat a világban – legyen szó zenéről, irodalomról, költészetről, moziról. Hiszek abban, hogy amikor az ember kijön egy jó filmről, másképp látja magát és a világot. Ha egy alkotásban valami olyasmi van, ami a szívedre hat, ha még egy hét múlva is gondolsz rá, esetleg van benne egy idea, ami a mondanivalód, a gondolataid részévé válik – ez az alkotói vágyam. Remélem, a Származás néhány ember számára ezt jelenti majd, különösen ezekben az időkben.

A végére egy „lehetetlen” kérdés: honnan fakad az optimizmusa?

A jót kell keresni, mert az mindenütt ott van, látni kell az embereket, akik túlléptek nagy kríziseken. Ez az, ami igazán segít nekem: a diadalmas jóság az emberek mélyén, ami segít abban, hogy túléljenek és képesek legyenek tovább élni. És ez ad nekem optimizmust. Bár nehéz a témája, de a Származás után sem pesszimistán hagyod el a mozitermet. Remélem, minden néző nyitottnak és optimistának érzi magát utána, felfedezve: többet is megtudhatunk egymásról, ha meg tudjuk hallgatni egymást. Ez az út vezethet valami jobb felé.

Infó: Származás.

Bemutatja az ADS Service

Április 11-től látható a magyar mozikban