- Kétségbeesett utazás (Magolcsay Nagy Gábor: Tanösvény a Spitzbergák alatt)

Mindig is szerettem volna eljutni a Spitzbergákra. Eddig még csak filmek és regények révén sikerült. Most, hála a magyar költő harmadik verseskötetének, költemények szervezik a képzeletbeli és képzettársításokon is alapuló élménytúrámat. Természetesen más nyomdokain, nyomában járok a tájban, a (Vándor Rita alkotta) vizuális élvezetet biztosító térkép-illusztrációk nagyjából utat mutatnak, a versek azonban a gondolati és a poétikus sematizmust messze elkerülik – így ez a lírai útinapló ténylegesen levisz a járt utakról, és ahogy Fenyvesi Ottó ajánlójában megjegyzi, a térképről is.
A földrajzi koordinátákkal is jelzett, 39 versből álló, tájékozódási sportokat űzők számára is kiváló terepnek bizonyuló útvonal messze fent, északon veszi kezdetét, Svédországon, Norvégián és Finnországon át ereszkedünk délnek, útba ejtve Lipcsét és Prágát is, de nem kis térőt teszünk Dániába, Skóciába is – hogy eljussunk sokunk egyik kedvenc budapesti szórakozóhelyére, a Dürer-kertbe. Kalandozunk kicsit a Bükkben, de lerándulunk Zalába is, hogy végül Budapesten kössünk ki.
Na persze, ha ez ilyen egyszerű lenne!
Egyfelől, mi van akkor, ha a kötet címében jelzett szerzői szándékot, útmutatást, azaz a tanösvényt, annak egyirányúságát figyelmen kívül hagyjuk? Megtehetjük? Nagyon eltájolnánk magunkat, ha nem tartanánk a könyvlapok sorrendiségét, és nem eszerint olvasnánk a verseket? Vagy éljen a linearitás? Másfelől, ahogy a térkép is csak egy fura leképezése, szimulákruma (csalóka látszata) a valóságnak, és ezért főleg csak pragmatikusan használjuk – ám éppen Magolcsay MAPoetry térkép- és GPS-költészeti projektje bizonyítja ennek az ellenkezőjét –, elmaradhat a „tényleges” terepszemle a kötet helyszíneit illetően? Mert hiszen ez egy „belső”, „szómágiára” építő és épülő képzelt fantáziaszöveg-tér. Nyilván, tét- és létszerűen, a külső és belső összeér, egymásra jegesedik, akár a norvég hegység objektumai [„Ahol szavamba költözik / hókazal, jégmező” (Hallingskarvet)], akár a finn írásbeliség atyának, Agricolának városában, ahol „jégtükör mélyén elvirágzik a képzelet” (Pernaja), vagy pont úgy, ahogy maga a „rosszul préselt idő” (Stockholm).
A közösségi finanszírozás segítségével kinyomtatott kötet nyelvben utazik [„Üres beszéd és teremtő / megnyilatkozás között” (Transzcendentális intelligencia)], a versek beszélője nemcsak a földi elemekkel (tengerek, vihar, szél, klíma, istenek, özönvíz stb.) küzd meg, de a szóelemekkel is, pontosabban ezek hajótöröttjeként sodortatja, hajtja előre magát. De akár szerelmi költészetként is tekinthetünk a kötet verseire, mely (talán) párkapcsolati válság utáni Canossa-járásként értelmezhető. Vagy(is) vallomásként. Ami nemcsak féltéssel, de filozofálgatással is együtt jár, a nyelvi kifejezésekre való támaszkodás felett érzett kétségbeesése és elfogadása mellett. Amit aztán a megtérés, hazatérés követ – egy Fanni nevű lányhoz, akihez ezek az elégiák tulajdonképpen íródtak „A szerelem extázisában” (Sümeg).
A végtelenül tömörített, sűrített, rövid versek mindazonáltal sokféle értelmezés felé nyitottak, és ami az egyik leglényegesebb vonásuk: örömteli és tengernyi élményt okoz az olvasásuk, játékosságuk, ritmikájuk, érdes élcelődésük révén, a beléjük foglalt nemegyszer „sötét gondolatok” megjelenítésének komolysága mellett. Egyértelmű: útra fel! (Budapest, FÍSZ, 2023. 86 o.)