Papp Zsolt cikkéből (Itt nem a jóllét a lényeg, Népszava, március 16.) kiderül, hogyan oszlanak meg a magyar államháztartás egyes kiadásai a GDP-hez képest, és hogyan viszonyulnak az EU átlagához. Több mint tanulságos adatok. Egyértelműen látszik belőlük ugyanis, hogy a regnáló rendszer mit tekint fontosnak és mit nem, ebből pedig kirajzolódik annak a társadalomnak a képe, ami NER-ország jelenét állítja elénk. Ezekből az adatokból az alábbiakban azt a hármat emelem ki, amelyekkel az uniós lista utolsó vagy első helyét „vívtuk ki”:
EGÉSZSÉGÜGY. A leginkább vérlázító adat, hogy az EU tagállamai között az utolsók vagyunk az egészségügyi ráfordítások arányát tekintve, ahol az uniós átlag 7,7 százalék, a magyar adat 4,4 százalék, az első helyezett osztrákoké pedig 9,3 százalék. Ez első látásra is jókora lemaradás, de az igazi megdöbbenés akkor jön, ha a számok mögé nézünk. Ugyanis az arányok csak az egyes országok egy főre eső GDP adatával összevetve mutatják a valós ráfordításokat.
Egy példa: az Eurostat adatai szerint 2022-ben (ebből az évből valók a fenti arányok is) Ausztriában az egy főre eső éves GDP 49400 euro volt, hazánkban pedig mintegy 17000 euro (az árfolyamot átlagolva). Azaz abban az Ausztriában, amelyet a fideszes politikusok krémje szerint a következő évtized elejére utolérünk, majd jól lehagyunk, egy emberre az ő 9,3 százalékukkal számolva évi 4574 euro, nálunk a mi 4,4 százalékunkkal számolva pedig évi 750 euro egészségügyi ráfordítás jut az állami költségvetésből. A különbség több mint hatszoros!
Az egészségügyben felhasznált gyógyszerek, eszközök, készülékek döntő többsége pedig import, azaz világpiaci áron szerezhető be – még akkor is, ha az emlékezetes lélegeztetőgép-beszerzés még „világpiacibb” árairól nagyvonalúan megfeledkezünk. Tehát a mi beszerzési áraink nem térnek el lényegesen a nálunk hatszor bővebb büdzsével bíró osztrákok áraitól.
Ezzel el is jutottunk a végeredményhez, az állami egészségügy elképesztő mértékű alulfinanszírozásához, ami pedig megalapozza azt a gazdasági ellenérdekeltséget, amely az egészségügyi beavatkozások mennyiségének növelésével szemben feszül - még akkor is, ha eltekintenénk a teljesítményvolumen-korlát egyes ellátási formákra vonatkozó hatásától. A napokban a Magyar Orvosi Kamara közelmúltban leköszönt elnöke egy interjúban azt a példát említette, hogy egy a magánellátásban mintegy négymillió forintért végzett csípőprotézis-műtétért az állami ellátó úgy nyolcszázezer forintot kap a költségvetéstől. Bármekkora nyereséggel gyanúsítanánk meg a magánellátást, nyilvánvaló, hogy minden nagy értékű beavatkozás elvégzésével csak nő az állami ellátó intézmény vesztesége, mert nem kapja meg a felhasznált eszközök és az elvégzett munka ellenértékét.
Az így felhalmozódó határidőn túli tartozást a beszállítók finanszírozzák, ami persze még tovább növeli az árszínvonalat, mert a beszállítók – ha tehetik – beszámítják az árba a finanszírozás többletköltségeit is. És mindehhez társul egy olyan jövedelempolitika, amely az állami egészségügyben (még) kitartókat a legkevésbé sem teszi érdekeltté a várólisták csökkentésében. Így már évekkel ezelőtt „elértük”, hogy még az olyan egyszerű vizsgálatokra is több hónapot kell várni, amelyekhez 2019-ben még előjegyzésre sem volt szükség.
Az előzőek tükrében nem meglepetés, hogy a magánegészségügy egyre jobban „hasít”; mint ahogy az sem, hogy már alig találni olyan NER-oligarchát, akinek nincs tulajdonrésze ilyen intézményben. Hogy mi van azzal a csendes többséggel, akik viselik a járulékok terheit, és nem tudják vállalni a magánegészségügy borsos díjait? Nekik Lázár János már sok éve megmondta, hogy mennyit érnek (ugyanaz a Lázár János, akinek egy március 21-i konferencián elhangzott előadása szerint több Mészáros Lőrincre és Szijj Lászlóra lenne szükségünk).
A most nyilvánosságra került adatok bizonyítják, hogy a regnáló hatalom számára az állam polgárainak (köztük az ő híveiknek is) az egészsége kevesebbet ér, mint amennyire bármely más EU-tagállam értékeli a saját polgáraiét. És akik így döntenek, azok köszönik szépen az állami egészségügy elkülönített VIP-részlegeinek soron kívüli, emelt minőségű szolgáltatásait.
GAZDASÁGI ÜGYEK. Azért van két olyan sor is a bevezetőben hivatkozott cikk szerinti felosztásban, ahol az Unió első helyével büszkélkedhetünk. Az egyik az úgynevezett „gazdasági ügyek” sora, amire a magyar költségvetés az uniós átlag 5,9 százalék csaknem dupláját, 10,5 százalékot költ. Ennek tekintélyes része a hazánkba települő külföldi nagyvállalatok támogatása, amely nagyobb cégek esetén egyenként is sokszázmilliárdos nagyságrend.
Ezt a munkahelyteremtéssel indokolják, és itt akár negyvenmillió forint költségvetési támogatást is ér egy új munkahely. Csakhogy Magyarországon a munkanélküliség 2017 óta néhány tizeddel négy százalék alatt vagy felett van, ami a szakirodalom szerint gyakorlatilag teljes foglalkoztatottságot jelent, vagyis azt, hogy aki képes és akar dolgozni, az találhat munkahelyet. Az állami támogatással létrejövő óriási falanszterek nem a home office kultúráját terjesztik, ezek nem vonzzák be a munkaerőpiacra azokat, akiknek a zárt kapuk mögötti rendszeres és monoton munka generációk óta ismeretlen.
Ráadásul az elmúlt egy évben az illetékesek – és köztük első helyen a nemzetgazdasági miniszter – félmilliót is elérő új munkaerő szükségességéről vizionáltak, az pedig biztosan tudható, hogy ennek legfeljebb a töredéke származhat belföldről. Tehát úgy tűnik, hogy ha tényleg ez a fő ok, akkor az állam az adófizetők pénzéből a külföldi vendégmunkások számára teremt munkahelyeket. De – mint már annyiszor NER-országban – nem biztos, hogy a kirakat a valóságot mutatja, mert abban több más ok is szerepet játszik.
Például az, hogy az idetelepülő külföldi nagyvállalatok zöldmezős beruházásokat létesítenek, amelyeket fel kell építeni. Ezt pedig a betelepülő cégek tervei alapján a magyar építőipar végzi. Az a magyar építőipar, amelyet már régen leuraltak a NER oligarchái. Például a CATL kínai akkumulátorgyár fő kivitelezője Debrecenben a Paár Attila érdekeltségébe tartozó West Hungária Bau kft., az Iváncsán elkészült Sk-On dél-koreai akkumulátorgyár a Garancsi István érdekeltségét képező Market Zrt. műve, miként ők építik a kecskeméti Mercedes gyár második ütemét is. Azaz a költségvetési támogatás egy része némi áttételen keresztül a NER oligarcháinak zsebében landol.
Az uniós első hely másik magyarázata az úgynevezett „növekedés-fetisizmus”, ami persze nemcsak magyar sajátosság, de napjainkban „magasnyomású gazdaság” címszóval éppen nálunk rohamozza a realitás gátjait. Ez az, amit én baráti beszélgetéseken „kirakatrendezésnek” hívok. A GDP növelésének hajszolása ugyanis elfedi a valós gazdasági folyamatokat azáltal, hogy a költségvetési hiányt és az államadósságot a legritkábban a nominális összegekkel jellemzik, hanem szinte mindig a GDP-hez viszonyított arányukkal. Így persze növekvő hiány és adósság mellett is lehet csökkenő rátákkal büszkélkedni, csakhogy az adósságot nem százalékokkal, hanem valódi pénzben kell törleszteni. Viszont ezek a költségvetésből vastagon támogatott külföldi beruházások növelik a GDP-t, azaz vonzóbbá teszik a kirakatot anélkül, hogy abból az állampolgárok legalább annyit profitálnának, mintha a támogatásként kifizetett költségvetési százmilliárdokat közvetlenül az ő életminőségük javítására – például az egészségügy finanszírozására – fordítanák.
További magyarázat az állam fékezhetetlen étvágya. A Vodafone vagy a Budapest Airport megvásárlása már olyan nagyságrend, amely szabad szemmel is látható mértékben növeli a költségvetés gazdasági ügyekre fordított részét.
SPORT, KULTÚRA, VALLÁS. Azon már nem is érdemes csodálkozni, hogy ugyancsak elsők vagyunk a tagállamok között a sport, kultúra és vallás támogatásában, ahol a mi 2,7 százalékunk két és félszerese az uniós átlagnak.
Erről Orbán Viktor március 15-i beszéde ugrik be: a „nyugati” emberekkel szemben, akik a semmiből jönnek és oda is tartanak, mi „katedrálist építünk”. Mi ez, ha nem színtiszta világnézeti nevelés állami pénzből, aminek közvetlen megjelenési formája bizonyos egyházak egyre növekvő szerepe a nevelésben és oktatásban? A világnézeti nevelés legutóbb a Kádár-korszakra volt jellemző. 1989-ben tényleg ezt akartuk? Biztosan nem! A rendszerváltást követően még a Fidesz is a térdre küldött csuhásokon gúnyolódott.
Felmerül a kérdés, hogy az a hatalom, amelyiknek legfontosabb az ország szuverenitása, miért nem tartja ugyanilyen fontosnak az egyes ember szuverenitását: azaz azt, hogy mindenki állami hatásoktól mentesen, maga döntse el, hogy a hit vagy a tényeken alapuló tudás, vagy e kettő szintézise határozza-e meg a szellemi létét. Az egyházak politikai megfontolásból szelektív és bizonyos közösségek esetében indokolatlanul nagyvonalú támogatása kérdésessé teszi annak az Alaptörvény VII. cikkében megfogalmazott alapelvnek a komolyan vételét, amely szerint az állam és a vallási közösségek különváltan működnek, azaz hogy Magyarország szekuláris állam.
Az állam által támogatott kultúra nálunk ugyancsak a világnézeti nevelés része, hiszen ebből a támogatásból szinte csak azok részesülnek, akik a hatalom által gerjesztett kultúrharcban a „jó oldalon” állnak. Nekik jutnak az állami milliárdok kétes értékű kurzusfilmek készítésére és nagy állami kulturális vízfejek működtetésére. Ezt éppen most készülnek még inkább bizonyítani a minden eddiginél fojtogatóbb centralizációs tervekkel.
A sport túltámogatása nálunk politikai alapvetés és nem független a kormányfő futball-mániájától. Amúgy meg kényszerpálya is, mert az elmúlt évtizedre jellemző – és a már említett NER-építőipart tápláló – féktelen stadion-építési boom következménye, mivel ezeket a már létrehozott modern kori piramisokat fenn kell tartani, ami irdatlan állami pénzbe kerül a klubok és sportágak támogatásán keresztül. Nem véletlen, hogy a legtöbb sportági szövetség élén vagy NER-funkcionárius vagy oligarcha áll.
Arról tényleg érdemes lenne nemzeti konzultációt hirdetni, hogy az emberek az egészségügy, a külföldi multinacionális cégek, vagy a sport és a vallás támogatását tartják-e fontosabbnak: azaz milyen Magyarországot szeretnének. De valamiért azt gondolom, hogy erre a konzultációra még várni kell…
A szerző mérnök-közgazdász.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.