Jónéhány külföldre utazó, vagy ott dolgozó honfitársunktól hallhatjuk: nem szívesen árulják el, nemzetiségüket a helybélieknek, mert sokszor gyanakvóan tekintenek rájuk, ha kiderül róluk, magyarok. Megtapasztalhatták már nem egyszer, hiába tiltakoznak kézzel-lábbal, hogy nekik is kínos hazájuk kormányának politikája, valahogy óhatatlanul ezzel azonosítják őket. Bezzeg a rendszerváltást követő években a „magyar” már-már egyfajta márkanévnek, a szabadság szimbólumának számított. Az önjelölt utcai harcosok világában azonban ennek bizony vége.
Nyugaton a „több szuverenitást”, a „több tiszteletet várunk el” emlegetése, az EU működésének vétók általi megbénítása, a Putyinnak tett gesztusok, mind-mind rajtunk csapódnak le. A magyar külpolitika a mérhetetlen primitívség szinonímájá vált Európa sok országában. A magyar kormány illetékesei azonban még büszkék is a pökhendi stílusra, az ő személyes érdekeik mindent felülírnak, azt is, hogy helyettük érezzük magunkat kellemetlenül például Svédországban, mert ha egy helyi azt tudakoljuk tőlünk, miért vártunk mégis ennyit hazájuk NATO-integrációjának ratifikációjával, egy értelmes érvet nem tudnánk felhozni. Szlovákiában zavarunkban csak vakargathatnák a fejünket, ha egy nem a kormánypártokra szavazó szlovák azt akarja megtudakolni tőlünk, miért avatkozott be a magyar kormány az ottani parlamenti- és elnökválasztási kampányba. Lengyelországban komoran vonhatnak kérdőre bennünket miniszterelnökünk március 15-én elhangzott beszéde miatt, amely szerint a lengyeleket „elsodorta a Soros-féle baloldal szökőárja”.
És ez csak néhány példa. Ezek alapján cseppet sem meglepő az Ipsos által közzétett felmérés eredménye, amely szerint
az európaiak 15 százaléka vélekedik kedvezően miniszterelnökünkről, 48 százalék viszont negatív véleménnyel van róla.
Erre azt mondhatnánk, az ő baja, de sajnos szó sincs erről. A kurucos dac, a más államok polgárainak becsmérlése, a felsőbbrendűség érzékeltetése egyetlen nemzetnek okoz súlyos és nehezen helyrehozható károkat: nekünk, magyaroknak.