Már egy nyikorgó ötletük sincs. A plakátjaikat is lopják. Egy szót sem tudnak mondani arról, hogy mit csinálnak jól, hogy mit fognak csinálni azért, hogy mindannyiunknak jobb legyen. Annyira futja, hogy aki nem ért velük egyet az bohóc, bábú, megvették kilóra. Gond nélkül csereberélik a plakátokon az arcokat, annyi fáradságot se vesznek, hogy új karaktergyilkolandó ellen új kreatívokat készíttessenek a túlszámlázásban végképp profi beszállítóikkal. Pedig korábban a negatív kampány legjobb szakértőitől tanulták az ipart, legalább ebben már a világ élvonalába küzdötték fel magukat, a termékükből exportcikk lett, jut belőle Lengyelországba, Szlovákiába, Szlovéniába, Szerbiába, Boszniába, meg még ki tudná számontartani, hogy hova mindenhova. Közben a szuverenitás etalonjának állítják be magukat, senki ne merészelje bírálni őket, netán ideológiai alapon valamicskét segíteni a szétvert, kivéreztetett, elnyomott ellenzéküknek, a civil szerveződéseknek, az agyagba taposott független sajtónak.
Az adófizetők pénzéből készült plakáterdő szereplőiről külön magyarázat nélkül is világos, ki vette meg őket kilóra. Soros, akitől a Fidesz első fénymásolói jöttek és akitől Orbán ösztöndíjat kapott. Az Európai Unió, amelyiknek huszonheted része mi vagyunk, meg persze a szövetséges Amerika, ahol a magyar kormány az adófizetők pénzéből gátlástalanul beavatkozik az ottani választási kampányba, a miniszterelnök a Mar-a-Lago golfklubban pont a nemzetközi nőnapon csókolja meg az erőszaktevő Trump gyűrűjét. Aztán házasságon belüli erőszakkal próbálják befeketíteni az éppen közülük kikerült új kihívót, akiről egy szavuk sem volt, amíg tartotta a száját.
Az igaz, hogy szép számmal élnek közöttünk – illetve fölöttünk – olyanok, akiket kilóra megvettek. Orbán családjában, baráti és közelebbi ismerősi körében gyakorlatilag mindenki milliárdos lett. Aki nem dollárban, az legalább forintban. De nem panaszkodhat a futballcsapatot buheráló püspök, a harácsolásban utolérhetetlen rabbi, az irodalom után a főbb múzeumokat is maga alá gyűrő basszusgitáros, a teremfocista haverjait diplomatának kinevező külügyminiszter, a vásárhelyi kastélytulaj ménesfő, a budai lakást csencselő vértollnok, a nemzeti bank elnöke a pereputtyával, a propagandafőnök meg az összes eddigi felesége, a Mathias Corvinus Collegiumban és a Danubius Institute-ban alkalmazott külföldi fasiszta másodvonal, no és a vezérükről példát vevő keresztényfideszes képviselők, polgármesterek siserahada sem. A körön belül mindenkinek jól megy, olyanoknak is kilenc, tíz vagy tizenegy számjegyű vagyona van, akikről a polgárok zöme még sosem hallott. Fő ismertetőjegyük, hogy bátran odaállnak, ahol megfizetik őket.
Ez a lefizetett népség hisztikél és ragasztja tele az országot azzal, hogy választási ellenfeleit megvették a tudjukkik. Félnek, mert tisztában vannak vele, hogy egy kormányváltás egyben rendszer- és elitváltást, sokuknak elszámoltatást, aki megérdemli, annak büntetést is jelentene. Azon vesztenek rajta, hogy azt hitték, az ő koruk majd örökké tart. De egy sem tart örökké.