Nem könnyű eligazodni Zékány Dia festményein, melyeken egymás hegyén-hátán állnak tárgyak, mintha csak egy zsúfolt nappaliba vagy garázsba léptünk volna be. A művész nem is nyújt orientációs pontot, így a képeken ide-oda cikázik a tekintet, ami hol egy újságkupacra, hol egy székre dobott ruhára, hol egy ágyon fekvő reklámtáskára fókuszál. Emiatt kettős érzés lehet úrrá rajtunk: egyrészt örömünket lelhetjük a színek és formák kavalkádjában, másrészt eszünkbe juthat, milyen volt a nappalink, dolgozószobánk vagy tárolónk, amikor anno költöztünk, vagy ahogy éppen most kinéz. Diának nem titkolt szándéka, hogy a befogadót felrázza, hogy számot vessen önmagával és az otthonában uralkodó káosszal.
– Egy évtizede foglalkozom a rendetlenség témájával, hogy miért halmozunk fel annyi tárgyat az otthonunkban. A képeimen eleinte a zsúfolt debreceni otthonunk és a benne élő családtagjaim, a szüleim és a négy testvérem szerepelt, de aztán a bútorok és tárgyak egyre nagyobb hangsúlyt kaptak, mígnem 2013-ban váltottam: a diplomamunkámban már a háttér lett az előtér, vagyis azokon már csak a rendetlen helyiségek szerepeltek – mondja a művész.
Nyolc kék üveg
A témával elsősorban a családja miatt foglalkozik: édesapja a debreceni házukban és udvarukban rengeteg tárgyat halmozott fel, sőt idővel a garázst, a tetőteret és más lakrészeket is elkezdett használni. – Minden gyűjtögetőnek megvan a saját magyarázata arra, hogy miért halmoz fel annyi cuccot. Valaki szorongásból, más az emlékeihez kötődik. A hatvanöt éves apukám például azért gyűjt, mert szereti a szép tárgyakat, és nem bírja azokat otthagyni a régiségváráson vagy az utcán, meg élvezi, ha azok körbeveszik őt, mivel nem bírja elviselni, ha üresek a falak – mondja Dia, hozzátéve, számos gyűjtögetőnek nincsen időérzéke.
– Ez olyan, mint a szenvedélybetegség, amely elhomályosítja a realitásérzéket. Ezért a gyűjtő lehet, hogy azt kommunikálja másnak, hogy a tárgyait majd eladja vagy elviszi a MÉH-be, de valójában az elégíti ki, hogy birtokol.
Ha kiadná a keze közül a cuccait, akkor azokból kevesebb lenne. Neki az jelenti az élményt, ha újabb tárgyat szerez, és még egyet. Én például nem gyűjtögetek, de otthon van nyolc darab kék színű üvegem. Mondhatni, hogy gyűjtöm a kék színű üveget.
Apának is van egy szép, nagy, kék színű üvege, amit legalább ötször kértem el tőle, de nem adja nekem.
Dia szerint a megrögzött gyűjtögetőkön csak a terápia segíthet, de ők másoknak nem vallják be, hogy problémájuk lenne, és a kritikát sem hallják meg. Félnek a változásoktól, ezért a saját területüket sem szeretnék átalakítani. Ezzel szemben Dia igyekszik az otthonában rendet tartani, és kétévente szanálni a felesleges cuccokat. A régi újságokból például csak azokat az oldalakat tartja meg, melyeken ő vagy férje, Nemes Csaba festőművész szerepel. Azokat a tárgyait pedig, melyekhez lelkileg is kapcsolódik, beteszi az úgynevezett „emlékes dobozba”. – Rendezettnek mondanám magam, de mivel káoszban nőttem fel, ismerem a gyűjtögető életérzést, ezért hajlamos vagyok arra, hogy én is gyűjtögessek. Ha mondjuk lomtalanítás van, akkor nekem nem szabad kimenni az utcára.
Doktori felhalmozás
Dia már óvodáskora óta tudta, hogy művész szeretne lenni, így magabiztosan haladt a célja felé: az általános iskolába művészeti tagozatra járt, Nyíregyházán művészeti középiskolába ment, Pécsen három évet járt festő szakra, aztán a Képzőn folytatta a tanulmányait. – A karrierem során nem éreztem semmi buktatót, sőt a pesti három évem alatt megcsináltam a tanárképzést is – mondja Dia. A témájára 2013-ban, a diplomázás évében bukkant rá, amikor családjának tárgyakkal teli otthona inspirálni kezdte, majd a problémával általánosságban foglalkozott, a doktoriját is ebből írta.
– Ha megfigyeljük, a felhalmozás a mindennapjaink részévé vált, hiszen folyamatosan azt kérdezzük magunktól, hogy hány tárgyunk van, miket vásárolunk, hova rakjuk a cuccokat, hogyan tároljuk azokat, hova dobjuk ki őket, vagy egyáltalán kidobjuk-e.A disszertációjának a címe Jó lesz ez még valamire! volt, és azt vizsgálta benne, hogy a gyűjtögetés, felhalmozás és az ebből fakadó rendetlenség XXI. századi problémáját hogyan lehet értelmezni és művészileg ábrázolni. Kutatásában a gyűjtést megkülönböztette a gyűjtögetéstől: míg előbbi esetén az illető szelektálva és rendszerezve gyűjt valamit, például lemezt, újságot, műtárgyat, könyvet, addig utóbbi rendszertelenül szed össze értéktelen, akár funkciójukat vesztett vagy sérült tárgyakat, mint szórólapot, lejárt hirdetést vagy újságpapírt, mondván: jó lesz ez még valamire. Az összegyűjtött tárgyak másfelől gátolják őt és lakótársait a mindennapokban, például nem tudnak rendesen reggelizni, mert az asztal és a székek tele vannak pakolva mindennel.
Dia számára a kutatás egyben terápia is volt, hogy lélekben feldolgozza az otthoni káoszt, a festményein pedig megszépítse, esztétizálja azt.
Idővel mások otthonait is meglátogatta, hogy a tárgyakkal teli nappalikat, garázsokat, hátsó kerteket, udvarokat és egyéb tárolóhelyiségeket lefotózza, majd otthon megfesse azokat. Terepmunkája során a kaotikus tereket sosem rendezte át, de kiválasztotta az ideális képkivágatot, hogy izgalmas legyen a kompozíció.
Rumli mint fekete lyuk
A kutatás során az első hipotézisét megcáfolta. – Azt hittem, hogy Magyarországon egy sajátos logikával halmoznak fel az emberek, de aztán rájöttem, hogy ez téves. A „halomba rendezés” ugyanis mindenhol jelen van. Ez egy huszonegyedik századi jelenség, egy kortünet. Különbségek persze vannak országonként és kultúránként, Ázsiában sok helyen a holmikat például szögekre akasztják a párás levegő miatt, és hogy a rovarok ne másszanak rájuk, míg Európában az emberek inkább alulról „építkeznek” – mondja Dia. A doktori során több tanulmányutat is tett, mialatt ismeretlen magyarok házaiba nézett be, persze az engedélyükkel. Először Hajdú-Bihar megyében tett egy körutat, majd elutazott Erdélybe és Londonba, illetve egy magánút során járt Indiában és Egyiptomban is. Emellett tervezi, hogy az Egyesült Államokba is elutazik, ahol a kifejezetten felhalmozó (angol szakszóval: hoarder) személyeket szeretné meglátogatni az otthonukban.A témában a festőiség is érdekli, a rumlis tereket szereti különféle megoldásokban vászonra vinni. – Ez a téma egy fekete lyuk, ami ezernyi oldalról megközelíthető.
A fotógyűjteményemben nagyon sok lakó- és tárolóhelyiség van, amiket szeretnék még megfesteni, de nem azért, hogy dokumentáljam azokat, hanem hogy a színeket, a formákat és a foltokat izgalmas kompozíciókban vigyem fel. Igazából mindegy, hogy mi szerepel a képen. A művészetem első éveiben a családi traumámat dolgoztam fel, kifestettem magamból mindent, aztán a rumlis tereket évente más-más változatban ábrázoltam. Úgy tűnik, hogy a jövőben eljutok egy újabb fordulóponthoz, és az absztrakció irányába mozdulok el. A képeken már nem az lesz a kérdés, hogy mit ábrázolok, hanem hogy miként tudom megoldani azt. A tárgyak helyett színek, sávok és kontúrok lesznek csak. Érzem, hogy ezt akarom csinálni, csak még nem merem meglépni. A csuklómban viszont már ott van a mozdulat…
