Már az út elején szólt a nejem, hogy érdemes lesz megnézni a buszmegállót. Mórágyra tartottunk, mert évente összegyűl húsvétkor a nagy család – a dinasztia, ahogy előszeretettel emlegetjük magunkat. Ragyogó idő volt, ami egyszerre tűnt kellemesnek és vészjóslónak (borzongató, hogy március végén borul virágba a májusi orgona), és nem igazán értettem, hogy miért lenne érdemes a figyelemre egy buszmegálló, amikor épp a világ eseményei foglalkoztatnak.
A sváb falu amúgy új helyszín, korábban harmincöt évig Sötétvölgyben tartották meg az éves találkozót, ám az ottani erdőtől ölelt vadászház, bár papíron van tulajdonosa, igazából gazdátlanul rohad, mállik, s két éve olyan állapotba került, hogy már a minimális igényeknek sem felel meg. Nem volt könnyű elbúcsúzni tőle, hiszen a ma már gyerekkel érkező felnőttek ott voltak gyerekek, és mindenkinek van legalább két jó sztorija, számos emléke, ezernyi pillanata, amelyek egy része ott maradt a savanyodó falakban. Talán jobb úgy elképzelni, hogy velünk öregedett a ház is, mint úgy, hogy lassan a hanyagság sorvasztja lakhatatlanná, amit semmilyen emlék nem képes elfedni.
Az új helyen viszont most jártam először, és tátott szájjal bámultam a buszmegállót. A boltíves beugróban fotelek, könyvespolcok és könyvek, a vitrinben kávéscsészék és nippek, a falakon festmények, a dohányzóasztalkán pedig társasjáték várja azokat, akik így akarnák múlatni az időt, amíg nem jön vagy el nem indul a járat. Mindent áthatott a retró hangulata, az idecsempészett hetvenes évek. Megdöbbentem. Hiszen ez még a szokatlanhoz képest is szokatlan. Jó, rendben, sem a könyvek, sem a festmények nem képviseltek olyan értéket, amiért érdemes lenne bármit meglovasítani, de ettől még simán széthordhatták volna az egészet, vagy borgőzös fejjel szétbarmolják, mert milyen hülye ötlet már, nappalit varázsolni a megállóba.
Engem viszont a hit fegyverzett le. Hit a közösségben, az idelátogató idegenekben, hogy mindezt megőrzik olyannak, amilyen, és nem az a mentalitás aktivizálódik bennük, ami arra tanított, hogy a közösre nem kell vigyázni, mert az nem fontos, illetve csak addig fontos, amíg nekem az. És ha valami hasznosítható belőle, akkor vigyük is el rögtön, mert az ügyeskedőknek áll a világ, senki nem fog rajtunk segíteni. A hit viszont, hogy mindezt lehet másként is szemlélni, szinte újjávarázsolta a tárgyakat. Még azt is könnyen elképzeltem, hogy valaki minden nap idejön és letörli a port. Ahogy otthon is tenné.
Nem tudom mikor vesztettem el azt a hazát, amelyben ez a megálló természetes, szinte szóra sem érdemes jelenség lenne. Talán ott dőlt el minden, hogy a rendszerváltáskor nem voltunk felkészülve a szabadságra? Hogy tétlenül néztük, ahogy az ügyeskedők (nálunk bisnyicároknak hívták őket) ellepik a tereinket, és ők diktálják a szabályokat. Eleinte csak valutát váltottak az utcán, a visszatérő klienseket megbecsülték, az idegeneket átverték. Nagyapám is kifizette a tanulópénzt, amikor nyugatnémet márkára akarta átváltani az összekuporgatott lejét, de csak otthon vette észre, hogy jugoszláv dinárt kapott, mert azt úgy lehetett összehajtogatni, hogy színhatásban a százmárkást idézze, és akkor már csak a kliens figyelmét kellett elterelni egy pillanatra. Minden trükköt ismertek, és minden rendőrt. És egy idő után bármit el lehetett velük intézni az útlevélkérelem meggyorsításától a kellemetlen szomszéd megrendszabályozásáig, már azon felül, hogy bármit, de tényleg bármit be tudtak szerezni. Kellett egy kis idő, amíg a boltok hivatalos kínálata eltüntette őket az utcáról, de sokan még akkor is őket keresték. De nem csak nálunk történt meg ez, a zavaros kilencvenes évek itt, Magyarországon is kitermelték a maguk „vállalkozói” rétegét. És ez a „megoldjuk okosba” mentalitás szivárgott át aztán a politikába, és nincs azon semmi meglepő, hogy ma így irányítják az országot, némi nemzetieskedő sziruppal leöntve, hogy jobban csússzon. Ami a tiéd az a miénk, és ami a miénk, ahhoz neked semmi közöd. A „közös” pedig csak egy régi anekdota érthetetlen poénnal.
Ülök a mórágyi állomás foteljében, és arra gondolok, hogy a huszonéves romantikus korszakom díszletei között pihenek, mert valamikor ilyennek képzeltem a K-Európában újjáépülő világot. Elhittem, hogy fel tudunk nőni a szabadság jelentette felfoghatatlan kihívásokhoz. Nem nagyban akarjuk megnyerni a csatákat, hanem kicsiben, a magunk szintjén. Előbb csak a házunk előtt söpörjük el a szemetet, aztán jöhetnek az utcák, terek. És aztán már mi szólunk rá másra, ha el akarja dobni a csikket.
Ha innen, ebből a kis megállóból nézem magunkat, akkor még nem menthetetlen a helyzet, akkor még van remény, hogy nem rohasztjuk szét az emlékeinket őrző házat, a szűkebb vagy tágabb hazát, a nagy szavakat. Néha talán csak elég lenne letörölni a port, egy-két újabb könyvet tenni a polcra, és bízni az erre tévedőkben. A mintában, amelyet ezekkel átadunk. Hogy ez lesz erősebb, és nem a zsigeri félelem. Hogy akár egy ország is elférne itt, és még össze sem kell húznia magát.
