A szerző ezúttal olyan műfajt választott, mely eredendően a legszemélyesebbek közé tartozik, s amelyben, úgy tűnhet, a vallomásszerű bejegyzések közvetlenül szólítanak meg bennünket. De a beavatottságunk feltétlensége többnyire illúzió csupán. „Személyes vagyok és őszinte. Vagyis az igazat írom. De a magam igazát. Ami azt jelenti, ami nem illik a magamról alkotott képbe, azt elhagyom. Ritkán van ez, de van. Tehát csalok. Ugyanezt teszem másokkal kapcsolatban is” – olvashatjuk a mű vége felé. A napló elbeszélője tehát tudatosan alakított, ekként részben fiktív lény, aki teljesen sosem azonos a szerző mindennapi énjével.
„Kháron ladikja nem akkor indul velünk / midőn lezárul és befagy a szem. / Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk / a végzetes vízen” – írta egykoron Illyés Gyula az Alkonynaplóval távoli rokonságban lévő esszéregényének (Kháron ladikján) nyitóversében. Oravecz művében éppen ez, vagyis az elmúlás és az öregedés szükségszerűen bensőséges kapcsolata van csaknem mindvégig a középpontban. A bejegyzések 2018 és 2023 között keletkeztek, így az eleve meglévő gondokat-bajokat még a koronavírus okozta járvány is tetézte: nem véletlen a rosszkedv állandósulása.
A naplóíró narratívája jó ideig szakadatlan hanyatlástörténetet tár elénk, szinte minden az erő, az energia, a teherbíró képesség csökkenésére vall, s mindez egyúttal értékvesztést is magában rejt: „Ahogy múlnak az évek, hónapok, napok, úgy válik minden kicsivé, taszítóvá, jelentéktelenné, ami nagy, vonzó, fontos volt.”
Az ébrenlét köznapi próbatételeinél csak a többnyire baljós álmok nyomasztóbbak. A szöveg megannyi részlete a „memento mori” jegyében keletkezett ugyan, ám az elbeszélő a veszteségleltár bővülése ellenére elkezd olaszul tanulni, karban tartja angol tudását, terveket készít – a létezés napi igényei időről időre felülírják a sötét gondolatokat.
Az élet örömtelen monotóniáját azonban váratlan fejlemény töri meg: a narrátor véletlenül találkozik hajdani szerelmével, s a régi érzelmek mindkettőjükben fellobbannak. Az „amour passion” – törvényszerűen – megváltoztatja a mindennapokat, s a személyes sors egészét más perspektívából láttatja. Egyszersmind már elfeledetteknek hitt gondokat, konfliktusokat is okoz. Az idővel elkerülhetetlenné váló szakítás fájdalma jól mutatja a kötődés jelentőségét. E kései szerelem a mű kontextusában mindenekelőtt azt példázza, hogy az öregséget nem feltétlenül a sivár egyhangúság, a szenvedélytelenség uralja. Az elbeszélőnek pedig rá kell döbbennie: lelkileg-érzelmileg a kapcsolat lezárulása után sincs már maradéktalan visszatérés a korábbi állapotokhoz.
Messzemenően természetes tehát, hogy a másik nem a szöveg témavilágában kitüntetett szerephez jut. A naplóíró méltán idézi fel egykori házastársait, szerelmeit, a veszteségek tompuló fájdalmait, empátiára késztetően sorolja a társtalanság megannyi nyűgét. De az érthető „férfikeserv” pillanataiban a narrátor néha meghökkentő kíméletlenséggel szól egykori partnereiről: „Talán mind gyanakvó tekintetű, csüngő mellű, ráncos bőrű, elhízott, nagy hasú, hurkás combú, visszeres lábú, földhözragadt, ápolatlan, zsémbes öregasszonyok lettek. Nem látom őket, mert távoli országokban, városokban, falvakban élnek. Csak elképzelem, de ez is elég.” Ezt az attitűdöt aztán egy másik szövegrész az általánosság szintjére emeli: „A fiatal nők látványa még vágyat ébreszt bennem, de az öregektől iszonyodom”. Az itt föltáruló nőkép torzítóan egyoldalú, jobbára az erotikus vonzerőre (illetve a hiányára) szűkül, ez pedig szükségképp magában rejti a lealacsonyító-megszégyenítő vélekedések esélyét.
Kézenfekvő, hogy a naplóban mindaz szóba kerül, amit a szerző önnön sorsa, gondolkodása, mentalitása szempontjából reprezentatívnak ítél (így persze, az is jelentésteli, amiről viszont mélyen hallgat). Ebből eredően a szöveg bővelkedik elgondolkodtató megjegyzésekben. Például mindenképp figyelemre méltó, ha napjaink jelentős alkotója úgy véli: „Mi, öregek (…) nem vagyunk részei a társadalomnak, leselejteztetvén kiűztek belőle, nem kellünk többé, nincs ránk szükség. És csak azért nem végeznek velünk, mert civilizációnkban ezt tiltja a törvény.” Ugyanakkor az is magától értetődő, hogy egy ilyen műben akadnak olyan észrevételek is, melyek vitára késztetnek, felsorolásukra azonban itt nincs lehetőség. Más szempontból aggályos viszont az, ahogyan a szerző réges-régi sérelmekért olykor – post festum – visszavág, amint ezt, mondjuk, az U.T. szignójú néhai bírálójáról írt rosszízű bekezdése tanúsítja. Ez ugyanis nélkülözi a túlélőtől elvárható nagyvonalúságot.
A mű lényege azonban mégiscsak a mulandósággal való számvetés. A szerző olykor itt is költői ihletettséggel szól mindannyiunk végzetéről. Mint például e lírai sorokban: „Megfigyeltem egy hulló vadcseresznyelevelet. Részletekben tette meg az utat lefelé. Először egy koronaközépi gallyra szállt. Pihent pár másodpercig, aztán továbbereszkedett egy vastag alsó ágra. Ott is időzött egy darabig, és csak azután vitorlázott le imbolyogva a földre.” Az itt lepergetett képsor életünk – minden létező – veszendőségének egyik legszebb metaforája.
Infó
Oravecz Imre: Alkonynapló
Magvető, 2024.
