Szombat Éva azt mondja, a portrésorozatot bármeddig folytathatná, de öt év után ezt most lezárta. A női témák továbbra is foglalkoztatják. Az elmúlt 14 évben idehaza – legalábbis a kommunikáció szintjén – felerősödött a patriarchális hangütés, sokan szeretnék megmondani, hol a nő helye.
– Számomra ez eléggé aggasztó. Az elmúlt 14 évben annyit változtam, hogy személyesen sokkal jobban kezelem ezeket, ugyanakkor jobban feldühít, ha olyat hallok, hogy az nem is nő, aki még nem szült. Mindig olyan témákkal foglalkozom, amik valamiért bosszantanak, vagy úgy érzem, megoldandó feladatom van még velük. Ha sokat beszélsz valamiről, az egy idő után nem probléma. Én így működöm, miután kibeszéltem, kifotóztam magamból, már nem zavar. A portréalanyaimmal eleinte nehéz volt az intim témákról beszélgetni, de ahogy ők megnyíltak, én is el mertem mondani magamról dolgokat, és azt éreztem, nem vagyok egyedül. Remélem, hogy mások is tudnak kapcsolódni, és nem válik köldöknézegetéssé a projekt.
Beszéljünk a szexről! – vetem fel Évának, aki elneveti magát, de nem jön zavarba. – Amikor elkezdtem a projektet, akkor töltöttem be a 30-at, férjhez mentem, nagyon jó párkapcsolatban éltem, és élek a mai napig. Kezdtem egyre jobban felszabadulni a szexualitásban, ami rádöbbentett, régen mennyivel frusztráltabb és szégyenlősebb voltam.
Aztán 2016-ban életemben először elmentem egy szexshopba, és vettem egy vibrátort. Nagyon tetszett már a formája, a pink színe is, tényleg olyan volt, akár egy felnőttjáték. Nem értettem, miért kell ezt szégyellni?
Hiszen ez egy játékos dolog. Érdekelt az is, mások mit választanak maguknak. Kiírtam egy felhívást az Instagram oldalamra, hogy ki az, aki megmutatná nekem a szexjátékait, névvel és arccal, mert nem akartam tabusítani. Magamat is lefotóztam, ne csak voyeur legyek. Persze izgultam, mit szólnak majd mások, ha megosztom. De a legtöbb embernek felszabadító és vicces látni, kinek milyen játékszere van otthon.
Ahogy a fotográfus mélyebbre ment az interjúkban, több traumatikus dolog is felszínre került. Mindenkitől megkérdezte, miért jelentkezett a fotózásra, mire az egyik lány azt mondta: „mert meguntam a szégyent”.
– Nekem ez egy kulcsmondat volt. Őt érte egy abúzus gyermekkorában, amivel a szexualitása sokáig összekapcsolódott, ezért is akart beszélni róla. Traumák nélkül is sokan szégyenkeznek a szexualitásuk miatt, ami már társadalmi dolog, nem egyéni probléma. De miért épp a nők szégyellik magukat? Egy másik lány azt mondta, „minél gátlástalanabb vagy, annál jobb a szex”, ez is nagyon megragadott. Ha azon izgul valaki, hogy mekkora a hasa, hogy áll a haja vagy elkenődött-e a szeme, nagyon nehezen tudja elengedni magát. Egy ideig hasonló karakterek jelentkeztek a felhívására, ezért Éva elkezdett tudatosan keresni mindenféle korú, testalkatú és szociális hátterű nőket a fotózáshoz. Akkor találta meg Vikit, aki az aszexualitásáról mesélt, és Évit, akinek amputálták a lábát, és azóta mondhatni még nőiesebbnek érzi magát. – Noha mindenkinek más az egyéni története, mindenki mondott olyat, ami bárkit érinthet. Nóri mozgáskorlátozott, ő arról beszélt, milyen sokszor előfordul vele, hogy kéretlenül megfogják. Persze segíteni akarnak, de ezzel kibillentik őt az egyensúlyából. Számomra fontos, hogy mindig kérdezd meg, mit szabad, mit nem. Egyszerűen nem mész oda valakihez megfogni a fenekét, ami a határok tiszteletben tartásáról is szól. Erről mindig kell beszélni – állítja Éva, és csak helyeselni tudok, amikor eszembe jut, hogyan ölelgette a március 15-i ünnepélyen a miniszterelnök a női fellépőket, akár egy spicces nagybácsi.
Nem a férfiak ellen, értük is
A fotográfus úgy érzi, az ötéves folyamat során sokkal tájékozottabbá és még empatikusabbá vált. – Fontos, hogy edukáljuk magunkat, a szexualitás terén különösen. Ha azt mondjuk, a woke-társadalom agymenése, hogy bizonyos emberek azt akarják, legyen neve annak, amilyennek ők érzik magukat, akkor érdemes utánanézni, mi is az a „woke-társadalom”. Legyünk már elfogadóbbak... – sóhajt Éva. – Ma teljesen le van blokkolva és butítva a diskurzus a „nemváltó óvodások” szintjére, amiből csak még több tiniterhesség és sérült kamasz lesz. Nemrég olvastam egy kutatást, hogy a fiatal korosztályból a lányok egyre liberálisabbak, míg a fiúk közül egyre többen gondolják, hogy a feminizmus rossz. Az Andrew Tate-ek emiatt válnak aztán példaképpé. Pedig a feminizmus nem férfigyűlölet; ki akarja egyenlíteni a nemek közti egyenlőtlenségeket, például a fizetésekben.
Jó lenne, ha a férfiak is kivennék a részüket a háztartási munkából, a gyereknevelésből, ahogyan a nők is. Az pedig a férfiaknak se jó, ha azt mondják nekik, te mindig legyél erős, soha ne sírj és ne kérj segítséget, egyedül kell megoldanod, hiszen te férfi vagy.
Engem ez a kutatás azért is megdöbbentett, mert a MOME-n tanítok, ahol a hallgatók általában sokkal nyitottabbak, de persze ez is egy buborék. A mesterszakra sokkal több lány jön, míg a fiúk inkább elkezdenek dolgozni. Ebből is lehetnek később frusztrációk, hogy a nők egyre többet akarnak tanulni, mert erre nevelték őket, és mert többszörösen kell bizonyítaniuk, hogy értékesek. Persze papír nélkül is lehet valaki jó művész, vagy találhat munkát alkalmazott fotósként. Én is fotózok magazinoknak és reklámokat is csinálok, mellette autonóm alkotói munkákon dolgozom, doktori iskolába járok. Fotósként számomra fontos, hogy lássak más helyeket. Voltam ösztöndíjjal Párizsban és New Yorkban, de szeretek itthon lakni. Nem mondom, hogy nem gondolkodtam még a kiköltözésen, de gyökértelenül új életet kezdeni nem a könnyebbik út. Emellett azt érzem, hogy itt kell valamit csinálnom. Tavaly találkoztam Esther Perellel (neves belga-amerikai pszichoterapeuta, bestselleríró – a szerk.), ő is azt mondja, hogy az elnyomó rendszerekben nagyon termékenyek a művészek. Persze egy idő után elfárad az ember az ellenállásban is…
Megküzdésből megerősödve
A könyvben szereplő nők már kibékültek önmagukkal, a saját szexualitásukkal. A fotókon sem az látszódik, hogy traumatizáltak, hanem hogy erős pozícióban vannak. Érdekes, hogy idáig hogyan jutottak el, a hozott mintákból miként tudtak pozitív állapotot elérni. Mint Lady Bogi, aki hivatásos domina, olyan szexjátékgyűjteménnyel, amilyet korábban még Éva se látott.
– Az övé is erős történet. Olyan családból jön, ahol az apuka bántotta az anyukát, aki mindig sírt. Gyerekként ezt látta normálisnak, azt hitte, „ez a szerelem”. Később benne volt egy abuzív kapcsolatban, de rájött, hogy ezt nem kell eltűrnie, ki lehet ebből lépni. Meg is tette, ám egy idő után nagyon dühös lett, bántani akarta azt a férfit. Ekkor mesélték neki, hogy vannak férfiak, akik arra vágynak, hogy megbüntessék őket. Azóta egészségesen ki tudja csatornázni a dühét a dominaszerepben. Vannak kliensei, akiknél ez egyfajta terápiaként is működik, egy idő után már nem vágynak arra, hogy elfenekeljék őket, mert feldolgozták ezt. És vannak, akiknek ez ízlés vagy szórakozás. A tévhitekkel szemben a BDSM-ben (a gyűjtőszó magyarul a kötözés-fegyelmezés, dominancia-alávetettség és szado-mazochizmus fogalmait vonja össze – a szerk.) mindent előre meg kell beszélni, le kell tisztázni, hogy a biztonságos tér létrejöjjön.
Ezzel szemben a fiatalok, akik kemény pornót néznek – és a kutatások szerint a mai gyerekek 7-8 évesen látnak először ilyet –, azt gondolják, az a valóság.
– Különösen veszélyes ez, amióta már ilyen oktatás sincs az iskolákban. Jó, hogy vannak sorozatok, mint a Sex Education, de ezek csak a kiváltságosokhoz jutnak el, nincs mindenkinek Netflixje. Noha a munkám művészeti projekt, nem tankönyv, egyszer az utcán megállított valaki, hogy én vagyok-e a Szombat Éva. Kiderült, hogy ő szexuálterapeuta, és a rendelőjében tartja a könyvemet, néha odaadja a pácienseinek, hátha segít nekik, vagy látnak benne eszközöket, amik megihletik őket. Az egyik portréalanyom, akinek sok szexjátéka van, úgy is tekint ezekre, mint fejlesztőeszközökre, mert így olyan dolgokra jön rá a saját testével kapcsolatban, amikre soha nem is gondolt. Egy másik lány szerint
egyfajta vájtfülűség elmélyedni a szexuális felfedezésben. Nem csak dildókról szól a könyv, lehet szexjáték egy dobókocka is, amivel egy pár feladatokat ad egymásnak, vagy egy fényképezőgép, mert a fotózás aktusa is szexi. Van olyan kép, amin csak egy síkosítóval bekent kéz látszik. Ez maga a kreativitás: ha ezt megtartod a hálószobában, kutatod, elmélyedsz benne, tanulod magad, azáltal a szex mással is jobb lesz
– állítja Éva.
A szexjátékok iránt is kialakulhat függőség, ezért ajánlott a mértékletesség. Más szempontból nagyon hasznosak, például ha valakinek egész életében nem volt orgazmusa, lehet, hogy így sikerül neki, vagy megtalálja akár a misztikus G-pontot.
– Kutatások is igazolják, hogy a szexjátékok inkább pozitív hatással vannak a szexuális életre. Mégis sok férfi féltékeny, vagy magára nézve fenyegetésként éli meg, hogy „ő nem elég jó”. Holott nem is lehet a két dolgot összehasonlítani. Ráadásul általában sokkal hosszabb idő alatt jut el a csúcsra egy nő, mint egy férfi, ezért egy játék a férfi válláról is le tudja venni a terhet, ahelyett hogy rágörcsöl, a nő meg inkább eljátssza az orgazmust, mert nem akarja megbántani. Ha kommunikálnának erről, az segíthetne a stresszt feloldani, ami már nagyon jó. Miközben a projektet fotóztam, megtaláltam a nagymamám emlékkönyvét, rengeteg idézettel arról, hogy egy nő legyen csendes és szerény, mint az ibolya. Ezek a tudattalanul is továbbadott minták mind nem azt segítik, hogy a nők elmondják, mi a jó nekik az ágyban. Kell, hogy megérjen erre a nő is, rájöjjön, hogy ő erről beszélhet, és ha ezt egy férfi támadásnak veszi, vele talán nem érdemes folytatni a kapcsolatot. Másmilyen a testünk, és minden ember is más: ami az egyik nőnél működik, nem biztos, hogy a másiknak ugyanolyan jó. A projekt legfőbb tanulsága is ez: beszélgetni kell.
Nem a virág rossz
A könyvben szerepel Jámbor Eszter, aki Testsuli néven sikeres szexedukációs platformot vezet, tőle származik a könyv címének választott mondat: „orgazmust kérek, nem rózsát”.
– Sokan vitatkoznak ezzel, hogy miért rossz a virág, vagy hogy ők virágot is akarnak. De egy szál virággal nem lehet mindazt elismerni, hogy itt vagy, és tűrsz. Én is szeretek virágot kapni, de értem, hogy sokaknak provokatív a cím. Ha elolvassák a könyvet, meg fogják érteni, hogy nem erről szól. Ami régen működött, azt most már át kellene gondolni. A férfiak felé is meg kell változtatni az elvárásokat, amiket ők is sokszor már gyerekkorban megkapnak. Sok ebből nem is tudatos, ezért fontos minden önismereti munka. Az egyetemen látom, hogy nagyon befelé nézős projektek születnek, mindenki most fejti meg magát, amiben benne lehet a Covid is, ez a generáció sokáig otthon ült egyedül. Még nem látszik, mire vezet a művészettörténet tantárgy kivezetése, de félek, nagyon rossz hatása lesz. Én kreatív fotózást oktatok, ott nem látok különbséget, de hallom az elméleti tantárgyakat oktató kollégáktól, hogy már most is sok alapvető tudás hiányzik a fiatalokból. Nagyon remélem, hogy ezt még vissza lehet fordítani.
A művészet fontos az emberek életében, és sok fiatal, aki tanulási nehézséggel küzd, ebben tudja megtalálni önmagát, ez ki tudja hozni akár a mély depresszióból. A fotózás számomra is flow-élmény.
Az nem, amikor odacipelem a felszerelésemet, de onnantól beindul az adrenalinlöket. Amikor filmre fotózok, a mai napig ugyanazt érzem, mint amikor 14 évesen előhívtunk a sötétkamrában. Tavaly egy bécsi galéria rezidenciaprogramján voltam Petőmihályfán (lásd keretes írásunkat), onnan annyira feltöltődve jöttem haza a férjem szerint, mint egy wellnesshétvégéről. Olyan ritkán engedhetem már meg magamnak, hogy csak fotózzak, hogy ez tényleg olyan volt, mint egy elvonulás egy spába.
