Tenor-hangon száll a saeta a nagypénteki sokaság felett. Egy percnyi csend, és máris felharsan a trombiták, dobok zenebonája. A szűk sikátor végén megjelenik a menet. A fekete mantillák, zakók, párták, hajbozontok között csúcsos fehér csuklyák imbolyognak, méteres fáklyák lobognak. Itt és most a lakatosok fraternitása, más szóval cofradiája, azaz „testvéri társasága” vonul. Honnan jönnek? A lakónegyedükből. Ám ha az időt nézzük, igencsak régről. Sevillában az első „testvéri társaságot” 1340-ben alapították, alig száz évvel az után, hogy a keresztény világ visszahódította a várost a móroktól. Ekkortájt erősödtek meg a polgárság céhei, és ezekből lettek a cofradiák.
A menet élén harminchat izmos férfi hozza a pasót, a négyszögű, baldachinnal fedett faépítményt, melynek közepén a könnyező Szűz Mária három méteres faszobra fogadja a mindenfelől rázúduló virágesőt. Palástja fekete bársony, rajta arany és ezüst veretes virághímzés, kacskaringók, gyöngyök, féldrágakövek. Maga felé hajló, finom kezében rózsa, szegfű, liliom. Körös-körül virágtenger és gyertyák százai. A tömeg tapsol, éljenez, kiáltozik. Csupán a csuklyások nem hangoskodnak. Szemük csillog a vászonból kivágott lyuk mögött. Egyikük feltartja a szövetség zászlaját.
– Ez melyik cofradia? – kérdezem a mellém sodródó fiatalasszonyt.
– A Paulai Szent Ferenc Testvéri Társaságé. Régen a tengerészeké volt, de manapság hivatalnokok, diákok, sőt kalauzok is akadnak itt szép számmal.
– Nők nem lehetnek tagok?
– A hagyomány szerint nem. De ne higgye, hogy mi nem vesszük ki részünket az előkészítésből. Mit gondol, ki díszítette fel a pasót? A Szűzanya palástját még nagyanyáink hímezték, de mi javítgatjuk húsvét előtt. Az öltöztetés is a mi dolgunk.
– Ereklyetartót is látok. Mit őriznek benne?
– A patrónusunk, Paulai Szent Ferenc kulcscsontját. De ez igazán eredeti. Nem úgy, mint az, amivel a szállodások hivalkodnak. Az egyik vendéglős Tarasconban vette meg Szent Márta alkarcsontját. Maga talán elhiszi, hogy a vendéglátók védőszentje a francia kisvárosban halt meg?
Válaszolnék, de a hölgy már a túloldalon tülekszik.
A húsvét, tudjuk, tavaszünnep. Ha nyomozásunkban eléggé messzire jutunk, rátalálhatunk a szüzekkel táplálkozó bikaemberre, mely emberi testét is ledobja, és ott áll majd maga a bika, az erő, a megtermékenyítés jelképe. Végül pedig az ő sötét alakja is szétfoszlik, s helyén ott tündöklik – áhítatot és áldozatot parancsolón – a Nap.
Nagypéntek van, gyászolnak a pasót követő szép szemű, fekete hajú asszonyok, azok leszármazottai, akik kétezer évvel ezelőtt, a római uralom idején ugyanitt kísérték egy másik istennő, Astaroth kocsiját. Másik istennő? Astaroth is a gyermekét gyászolta, akárcsak a többi istenanya, a kisázsiai Ma, Kübelé, Istar, az egyiptomi Ízisz, a görög Déméter... Valamennyien a föld, a termékenység istennői. Ők azok, akik a napistentől termékenyültek meg, és világra szülték a tápláló növényzet, a gabona, a szőlő ifjú istenét. A gyermek azonban évente egyszer a földbe került – mag, vetemény, vessző formájában. Márpedig ami a földbe kerül, az az emberközpontú szemlélet szerint meghal. Csakhogy tavaszonként feltámad, kikel a földből, mint valami sírból, és jóllakottá teszi a földművelőt. Hogyan jutott el keletről a nyugati Sevillába a „Nagy Istenanya”? Tengerészek, kalmárok hozták ide, a rómaiak befogadták Magna Mater néven, és kultuszát itt, Hispánia tartományukban is meghonosították.
A mi pasónk már a Santa Cruz negyedben jár. A gyertyák, fáklyák lángjától olyannak tűnik, mint valami égő szekér. Figyelmeztet: ne feledkezzünk meg az igazi „égő szekérről”, a napról. A pásztorkodó, szántóvető ember megfigyelte, hogy tavasszal, amikor a nap magasabbra hág, hosszabban, melegebben süt, akkor kisarjadnak a növények, megerősödnek, utódokat szülnek az állatok. Buzdítani akarták hát a ragyogó égitestet, megmutatták neki, miképpen égjen, világítson. Hogyan mutathatták meg? Fáklyás, gyertyás felvonulással.
A Santa Cruz fertály olyan, mint valami operadíszlet. Nézd, ez a Donna Elvira háza, mutogatják egymásnak a turisták. Tudod, az, akit Don Juan... És elképzelik, mit történt a borostyánba burkolódzó balkon mögött. Vannak dolgok, amelyek nem sokat változtak az évszázadok során. Igaz, Leporello ma már képeskönyv, nem pedig nőket regisztráló szolga, de a sevillai borbély éppoly gyors-beszédű, jóvágású, mint operabeli elődje. Nagypéntek lévén, zárva tartja boltját, előtte üldögél, és egy tekintélyes úrral tereferél. Fogadni mernék, doktor Bartolo az, és csak öt percre – borbélyötpercre – jött ki a házából. Elsétálunk a hajdani dohánygyár irdatlan épülete mellett, és eszünkbe jut, hogy Don José tizedes nem az első, nem is az utolsó férfiú, akinek a dohány és a nő lett a végzete.
Megérkezünk a katedrálishoz. A pasók egymás után vonulnak be. A főhajóban nincsenek padok. Az emberek sétálnak, bolyonganak, csellengenek. A hölgyeken fekete csipke gyászruha, mantillájuk is sötét. Egyre hangosabban csevegnek, oda-odakiáltanak hancúrozó csemetéiknek. Egyikük félrehúzza három év körüli kisfián a rövidnadrág szárát, és az égbe törő kőpillér tövébe pisilteti. Senki sem botránkozik meg. Elvégre emberi, sőt gyermeki dolog, s voltaképpen nem is nagy dolog. Az élet zajlik itt, a nagybetűs Élet, hiszen a város jelszava a legőszintébb felkiáltás: Viva Sevilla!
A kereszthajóban léggömbök emelkednek a magasba. Közöttük a legnagyobb most lassan, ráérősen száll fölfelé, egyre feljebb a gótikus ívek között. A színe – fekete. Fekete – elvégre nagypéntek van.
De léggömb!
