Nem is olyan régen szellőztette meg az Index az új és mindent átfogó kulturális törvény tervezetét, amely három ember kezébe helyezné a hazai kulturális irányítását. Demeter Szilárd, Vidnyánszky Attila és Vashegyi György a kiválasztott. Nincs ebben különösebben meglepő, hiszen az első kettő már amúgy is tótumfaktumként, kulturális keresztapaként funkcionált, most már legalább papírjuk is lesz erről.
A tekintetben sincs sok illúzióm, hogy a tervezet esetleg finomodna, sokszínűsödne a politika útvesztőjében. Még az is elképzelhető, hogy valóban van olyan szempont, ahonnan az így létrejövő totális központosítás és egységesítés igazolható döntés. Az adminisztráció felől kijöhet úgy a számítás, hogy a túl drágának, pazarlónak beállított kultúrán így jelentősen lehet spórolni, „fenntarthatóbbá”, „kezelhetőbbé” válna, nem folyna el az adófizetők pénze, amire csak ilyenkor vigyáznak ilyen feltűnően. Csakhogy aki így (a szünetek felől, ahogy az az Operaházban is dívik) szemléli a kulturális életünket, az nem fenntartani akarja, hanem szabadulni tőle. Annak ez az egész csak egy nagy vircsaft. Ezért is kaphatnak benne szerepet olyan becsvágyó, megosztó, ám végtelenül lojális emberek, akik felkent céljuk az egységesítés, magyarán minden másnak az elfojtása, ami nem jut át az ideológiai vagy hatalmi szűrőn.
Aki valóban beszéli a kultúra nyelvét, az sem alkotókat, sem gondolatokat, sem intézményeket nem akar korlátozni. Az tudja, hogy a kultúrában néha meglepő helyeken születnek az értékek, nem a kivilágított sugárutakon, hanem a kihaltnak vélt zsákutcákban. Ezért is válnak nevetségessé, mindig az ön- és kijelöltek, ahogy azt Rákay Philip állatorvosi lóként szinte minden nap bebizonyítja. Aki ért a kultúrához, az tudja, hogy mennyire képlékeny, cserében viszont nem hálás és pénzfüggő. Tudja, hogy ritkán kapnak benne dicső szerepet az adminisztrátorok, a fenntartók, a szürke háttéremberek. Ma viszont épp az ő korukat éljük, ők döntenek mindarról, amihez nem vagy alig tudnak felnőni. Még szomorúbb ez akkor, ha olyasvalaki válik önkényes döntnökké, aki amúgy maga is tehetséges volt.
Aki felfogja a kultúra lényegét, rögtön belátja, hogy nem az ő ízlése a mérvadó. A fenntartóké meg pláne nem. Egy politikus számára azért ingoványos a kulturális terep, mert el kellene fogadnia, hogy neki itt – az ügyintézésen, a keretek megtartásán túl – nincs komolyabb szerepe. Neki nem osztanak lapot. Ő csak kibic, aki azért drukkol, hogy minél érdekesebb legyen a játék. Az Orbán Viktorhoz hasonló vezénylő tábornokok ezért taposhatják össze elefántként az összes porcelánt a boltban. Mert túl nagynak vélik magukat egy ilyen kicsi feladathoz.
Nincs kétségem, az egységesítés létre fog jönni, ahogy sok helyen már létre is jött. Nem is annyira paradox módon ezeken a helyeken a kultúra meg is szűnik, valamilyen hatalmi bábjáték veszi át a helyét, amelyben csak az az érdekes, hogy miért cserélik le időnként az egyik vagy másik bábot. Az igazi élet pedig majd máshol megy tovább. A filmbéli Petőfi háta mögött.