Imádom, amikor a Facebook olyan hirdetéseket dob fel, amelyekről azt tartja az algoritmus, biztos érdekelnek engem. Most például a Nemzeti Hauszmann Program reklámját választotta, a következő szöveggel: „Megújul a Budavári Palotanegyed! Csatlakozz közösségünkhöz, és tudj meg többet a fejlesztésekről!” Nahát, nézi vajon az algoritmus a munkahelyi mailemet? Korábban számos levélben igyekeztem ugyanis többet megtudni a budavári fejlesztésekről, de az illetékes Várkapitányság annyit sem válaszolt rájuk, hogy essek hanyatt.
Azt sajnos a Facebook sem árulja el, csak nem a Karmelita terjeszkedik-e a Vöröskereszt régi-új palotájában a Dísz téren, vagy hogy józan ésszel miként lehet milliárdokat kidobni az ablakon, csak hogy Szalay-Bobrovniczky miniszter beköltözhessen a Hadtörténeti Múzeumba, a múzeum meg új helyet kapjon a visszaépített Honvéd Főparancsnokságon. De az legalább kiderül a Hauszmann-program Facebook-oldaláról, hogy a Fidesz Várkapitányság nevű alapszervezete hamarosan nekifog a volt királyi palota visszabáltermesítésének.
A cél az, hogy ahol most a Magyar Nemzeti Galéria nemes anyagokból készült, elegáns és praktikus terei vannak, ott megint a dualizmuskor kristálycsilláros bálterme, büfécsarnoka és a díszteremsor többi helyisége legyen. Valami, amiből falkutatással is csak tenyérnyi részeket lehet feltárni, és amire manapság, vitézi bálok híján, viszonylag kevés szükség van. Viszont eszement módon sokba kerül: 1 milliárd volt a Szent István terem, 4 milliárd a Királyi Lovarda, másik 4 a Főőrség; mégis, mennyibe fog kerülni ez a 340 méter hosszú, 16 teremből álló márvány-kristály-aranyfüst illúzió?
Nem tudni, ahogyan az egész Vár-projektről valójában tíz éve nem lehet tudni semmit. Enigmatikus megfogalmazású kormányrendeletek sora löki előre az egész nekivadult építkezést, soha egyetlen terv, ütemezés, összeg, indoklás nem került a parlament elé. Soha senki nem állt elő azzal, hogy ezt csináljuk és ez ezért fontos; csak épp hol itt, hol ott nő ki egy betonmonstrum a földből. Közben nyűgösen sóhajtoznak, ha valaki azt kérdezi, miért pont ez és mi az ára. Mint 2000-ben az Országimázs Központ vezetője, aki arra a kérdésre, mennyibe került a tűzijáték, azt találta válaszolni, hogy a nagymamától sem kérdezzük, mibe’volt a bejgli. Csak akkor még egy ország háborodott fel a nyegle válaszon, mert még értette a polgár, hogy az ő pénzét költik.
Az orrunk előtt dermed betonba mindaz a pénz, amit a polgárok jólétére is lehetne fordítani. Ne mérjünk lélegeztetőgépben: mérjünk csak ápolói bérben, családi pótlékban, demens családtagokról való méltó gondoskodásban. Ne mondja nekem senki, hogy ez demagógia, pláne ne az, aki akkor is hazáról meg magyarságról hőzöng, amikor befelé szívja a levegőt, de közben a Facebookon üzeni meg, hogy újabb százmilliárdokat készül elverni egy nyavalyás bálteremre. Legalább egyszer legyen annyi bátorság, hogy egy úgynevezett törvénybe öntik ezt az egészet, és odaállnak vele az országgyűlés elé. Aggodalomra nincs ok, a 135 bátor ember nem fog keresztkérdéseket feltenni.