Mit válaszolnánk, ha egy tekintélyesebb társaságban vagy éppen a nyilvánosság előtt megkérdeznék tőlünk: hallott már Rocco Siffrediről? Fitogtathatnánk a műveltségünket: Persze, Roch Siffredi egy gengszterfigura, Alain Delon játssza a Borsalinóban. Vághatnánk zavartan töprengő arcot, nem, nem ugrik be, ki az, pornósztár? – sose hallottam. 2016 óta már vállalhatnánk nagyobb tájékozottságot is: Az valami pornós, igen, nemrég láttam róla egy dokumentumfilmet, iszonyú nyomasztó volt, rémes világ, a felesége egyébként magyar. De talán akadnának olyanok is, akik lazán rávágnák: naná, hogy hallottam róla. A filmjein maszturbáltam, egyszer a barátnőmmel is felizgattuk magunkat valamelyiken.
Nézzük-e vagy sem, szégyelljük-e vagy sem, a pornográfia része az életünknek. Már csak azért is, mert a keresztényi „Ne paráználkodj!” még mindig ott motoszkál legtöbbünk fejében, a szentesített párkapcsolatokon kívül pornográfiává alakítja szexuális örömeinket, vágyainkat. Ezért aztán semmi felháborító és botrányos nincs abban, hogy a Netflixre olasz sorozat készült a legendás pornósztár, Rocco Siffredi élete nyomán. Arról sem érdemes morogni, hogy ez könnyű üzleti siker. Mert hát... – ne legyen az, csak ahhoz éppenhogy több ilyen film kéne, meg hogy bátran kilépjünk végre az álszentség katedrálisából. De alighanem még egy épülő orbáni katedrálisból is érdemes megnézni ezt a sorozatot, mert a Szuperszex nem kielégülésre serkentő szexuális pótszer, hanem művészeti szándékú szembesítés világunk egyik szegletével. Nem teljes sikerrel, utat engedve az olcsó kommercialitásnak is, de élményt adó, töprengésre késztető szinten.
A harcos feminista hírében álló forgatókönyvíró, Francesca Manieri és három rendező, Matteo Rovere, Francesco Carrozzini és Francesca Mazzoleni munkája elsősorban a pornókarrier társadalmi hátterének felfestésében mutat fel emlékezetes erényeket, a szociális közegábrázolástól kezdve a gender-problémákig. Ebben az alkotóknak érezhetően nagy segítségére van az olasz neorealizmus hagyománya. Ahogy a cseh filmesek máig könnyedén elő tudják csiholni magukból egykori új-hullámuk fanyar iróniáját, az olaszoknak mintha vérükben lenne a lüktetően eleven családi világok megteremtése, a szegénységben topogás szélsőséges érzelmekben lecsapódó gyötrelmének érzékeltetése. És Rocco pályáját sem motiválja más, mint kitörni a nincstelen kiszolgáltatottságból. Amelynek egyik legnagyobb kínja számára is – és itt hoz be a sorozat izgalmas mozzanatot – hogy nem élhető meg benne a tradicionális, előírt férfiszerep. Nem lehet benne nagy harcokat vívni, hatalomhoz, erőhöz jutni. Az ember legfeljebb a feleségét és a gyerekeit verheti. Ezért Rocco idősebb féltestvére, Tommaso útját követi, akit imád erőt mutató, élelmes karaktere miatt, és megy utána a nagyvilágba, Párizsba.
Meghódítani Párizst a férfibüszkeséget kielégítő álom. Csakhogy míg Balzac Elveszett illúziókjának Lucien de Rubempréje költészettel próbál dicsőséget szerezni, Rocco a maga kulturális közegéből a nemi szerv kultuszát hozza magával, és számára elég, ha a farka miatt borulnak le előtte. Hogy gyönyörű nőket birtokolhat, keményen, kedve szerint. Tommaso üzleti karrierre vágyik, a szex, barátnője kiárusítása csak az alapokhoz szükséges pénzforrás megszerzése, de belebukik a nagy buli hajszolásába, halálba bomlasztja a kudarc, az alkohol. Rocco viszont igazi király lesz a maga világában. Tekintélyt szerző, cselekvő, potens Férfi. Beteljesíti karrierjét, meggazdagszik, még Oscart is kap a műfajában.
Erről az Oscarról persze nem tudósít minden média, a pornóvilág titkolózó, megvetett nyilvánosságban csábít el milliókat, fényei nyomasztóak, szabadossága kegyetlen és ijesztő. De a film túl tud lépni azon, hogy tőle riasszon el. Mert működése, viszonyai, érintkezése az alvilággal, a benne kibontakozó karriertörténet szinte semmiben sem különbözik az Elveszett illúziók vagy az Aranypolgár, az úri szalonok, az üzleti elit világától. A Szuperszex alkotói nagyon közel kerülnek hozzá, hogy egyértelműen átfogó kritikát sűrítsenek történetükbe a mai polgári társadalomról, de melodramatikus, szirupos panelek, közhelyes életigazságok miatt inkább a nézőre van bízva, mennyire érzékeny erre az „üzenetre”. Önmagában már az is nagy elismerést érdemlő teljesítmény, hogy szégyenkezés nélkül nézhetünk végig egy sorozatot, amely a testiség szférájában zajlik, sok meztelenséggel, szexjelenettel, trágár szóval. Mindezt sikerült az ábrázolt világ, vagyis életünk természetes részévé tenni, ami mindenképpen felszabadító hatású. Ezáltal egyben civilizációnk teljességében sikerült megragadni a még mindig uralkodó férfiközpontúságot, a hozzá rendelődő agresszív, hatalmi értékekkel együtt.
