Már ott álltam a jegypénztár előtt, és egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy megnézem a Petőfiről szóló filmet. Soha nem tartottam a rossz vagy közepes alkotásoktól, filmkritikusként szakmányban néztem efféléket, és büszkén mondhatom, hogy a közel harminc év alatt mindössze öt filmről jöttem ki. Ráadásul amolyan guilty pleasure-ként (bűnös szórakozás szó szerint) olyasmiket is megnézek nagy élvezettel, olykor rajongással, amit egy műveltebb társaságban letagadnék. Arról nem is beszélve, hogy művészi értelemben olykor jól jön egy karakteresen rossz alkotás, mint egy unalmasan jó. Meg hát miért ne törhetnék ki én magam is spontán tapsban, nyelhetném a könnyeimet vagy öntene el a patriotizmus forró szele, ahogy másokat, mint az kiderült a kreatív producer lelkes beszámolóiból.
Csakhogy egyféleképpen nem tudok nézővé, olvasóvá válni: hazafias kötelezettségből. Hiszen ez épp azt venné el, ami a befogadót befogadóvá emeli, méghozzá a szabadságot. Én is mondhatnám nyugodt szívvel, hogy hazafias kötelesség elolvasni a Rokonokat, a Sinistra körzetet vagy a Harmonia caelestist, de nem mondom, még csak nem is gondolok erre, mert miért ne lehetne ugyanolyan jó magyar az, aki bele se nézett ezekbe? A hazafias kötelezettségben viszont máris ott a kirekesztés árnya, mert nyilván aki nem engedelmeskedik a felszólításnak, az hazafiatlan, vagy minimum hazátlan, de inkább áruló. És innen már mindegy is, hogy mit gondolok a filmről.
Utoljára a fogalmat gyerekkoromban hallottam, amikor hazafias kötelességből alkottunk élőképet a Géniusz előtt a stadionokban vagy tapsoltunk az utca szélén, de akkor sem érte el az elvárt hatást: sem a diktátort, sem Romániát nem kedveltük jobban, inkább az undor és a dac különféle árnyalatai öntött el mindannyiunkat. Azt hittem, ennél idejétmúltabb fogalom már nincs is a világon, hiszen soha nem kötelességből viszonyultam a hazához, nyelvhez, kultúrához, hanem örömmel és önfeledten, de ezt mit sem ér a tagadás vagy szembefordulás szabadsága nélkül. Hiszen nem minden haza, ami fénylik.
A szabadságról (is) szóló film alkotói pedig láthatóan nem értik ezt. Olyan beszédes gesztusok árulkodnak erről, minthogy az amúgy is átalakított, kormányközelivé tett SZFE hallgatói nem posztolhattak a bejelentés alá, miszerint premier előtti vetítésen nézhetik meg az alkotást. Abba már bele se merek gondolni, hogy mit kell majd gondolniuk az alkotásról utána. Pedig hát érdemes lenne elolvasni a tizenkét pont első követelését. Ezért is tartottam karakánnak, hogy a Nemzeti Múzeum volt főigazgatója (szemben a nemzet dalnokával) képes volt kritikát megfogalmazni az alkotás kapcsán. Pedig L. Simon is leckét kapott nemrég a kötelezettségekből, és az állása bánta a rebellis magatartást.
Adott tehát egy hatalmi berendezkedés, amely hatalmas összeget költ a szabadságról szóló filmre, amelyet kötelessége lenne megnézni minden itt élőnek, miközben a kritikus hangokat eleve megbélyegzik. Hát már ez is kész forgatókönyv! Remélem, lesz majd valaki, aki jó kis kalandfilmet készít belőle.