- Cselvetők diadala

Milliók ti, tűrjetek csak, / míg egy jobb kor napja gyúl./ Mint mi egymást, úgy ítél/ majd minket Isten, az égi úr. Kinek beszélek itt! Minek beszélek itt! Körülöttünk háború dúl, itt meg …. mindent eláraszt az ármány! Az előbbi sorok az Örömódából hangzanak el az Ármány és szerelem vígszínházi előadása második felvonásának elején, illetve az áthallásos megjegyzést is a herceg főkomornyikja (Hirtling István) teszi. A grúz David Doiasvili korábban a Sirályt rendezte a Vígben, most Schiller klasszikusát. A mű szövege és látványvilága azonban nagyon mainak hat. A markáns, ám néhol túláradó színpadi változatot a rendező jegyzi, a magyar szöveget pedig Forgách András fordításának felhasználásával Kozma András írta. A fent idézett vendégszöveg pedig arra példa, hogy mennyire szabadon kezelték Schiller történetét.

Persze az alapsztori Schilleré, csak ahogy eljátsszák, az már erősen kortárs szemléletet mutat. A rendező az éles, sőt nyers társadalomkritikus ábrázolást keveri a látomásos költőiséggel. Utóbbi, főként a második részben talán túl sok is, de összességében ez az ellenpontozás sodróan hatásos. A díszlettervező, Ketevan Nadibaidze színpadi terei egyrészt látványosak, másrészt jól szolgálják a dráma mondanivalóját. Bánki Rózsa ötletes, kifejező jelmezeiről ugyanez mondható el. A két szerelmes először egy átlátszó lepelben jelenik meg. A lepel alatt csupán alsóneműt viselnek. „Aki testre vágyik, az mindig lélekről beszél” – hangzik el a lány apja szájából. Az indítás bátor és ez a hangnem csak fokozódik a továbbiakban. A fiú apja a miniszter pedig ebben az előadásban gátlástalanul gyilkol, szó szerint hullákon átlépve gyakorolja a hatalmat. Semmitől sem riad vissza, a vélt ellenségeit börtönbe veti, a nem kívánatos elemeket pedig kíméletlenül kiiktatja.

A minisztert Hegedűs D. Géza játssza, figurája nagyon ellenszenves. Ölében macskával mosolyogva fonja maga körül az ármányt. Látva az alakot, asszociálhatunk háborút kirobbantó politikusra, vagy olyan személyre, aki tetteti az emberséget, miközben véres valóságot teremt. A lényeg, hogy ő diktál. Ez a legborzalmasabb. Medveczky Balázs Ferdinándja szenvedélyesen védené a megtalált szerelmet, de apja csapdáiban csak keserves vergődés a végállomás. Márkus Luca Luise-je szintén fellázad, de őt is tőrbe csalják. Tisztasága sem menti meg a tragédiától. Rudolf Péter zenetanárában van valami bohócos. Sokszor önmagát sem veszi komolyan. Millernét, a feleségét játszó Hegyi Barbarát pedig végül felemészti ez az egész őrület. Lady Milfordot, a herceg szeretőjét Nagy-Kálózy Eszter formálja meg. Elegáns udvarhölgyeivel összeláncolva törne ki a korlátokból, mindhiába. Sorsát nem tudja elkerülni, ebben a változatban kegyetlenül megölik. Holttestét hosszasan próbálják elrejteni. A jelenet döbbenetesen megrázó. A megannyi ármány fő kivitelezője Wurm, a miniszter magántitkára Horváth Szabolcs, egyenesen hóhérként lép elő. A szálakat összekeveri, a kivégzéseket pedig levezényli.

Az előadás az érzékeinkre, legbelsőnkre hat. Rögtön sejteti, hogy ennek a szerelemnek mi lesz a vége. Közben azonban az életről szól, a boldogság kereséseinkről, a túlélési ösztöneinkről, arról, hogyan kapkodunk, miként kapálózunk, amikor korátok közé szorítanak. A két szerelmes egy meredek lejtőn mászik fel és csúszik le a végén egymásután sokszor. Egymásba kapaszkodásuk, az összetartozásuk, a mindent egy lapra tevő küzdelmük néhány pillanatra képes elűzni az ármányt, hogy aztán megadják magukat a felsőbb hatalomnak tűnő, örök emberi cselvetésnek.