Hajdu Szabolcs;

- Hajdu Szabolcs: Magammal voltam szolidáris

A párkapcsolati trilógia második része, a Kálmán-nap megérkezett a magyar mozikba: az író-rendező szerint amiről azt hisszük, hogy magyar problematika, az tulajdonképpen általános. Interjú.

A Szabad Európának azt nyilatkozta, hogy hontalan és egy lombikban készíti a filmjeit. Viszont épphogy a magyar frusztrációkat fogalmazza meg a trilógiában.

Az Ernelláék Farkasáknál és a Kálmán nap külföldi vetítései során már elég sok tapasztalatot szereztem azzal kapcsolatban, hogy mi jön le az embereknek a látottakból. Az az érdekes, hogy én is azt gondoltam, hogy ez nagyon csak a miénk: hiába próbáltunk lemetszeni az Erneláékból a kifejezetten Magyarországra jellemző problémákat és jelenségeket, hogy univerzálisabbá tegyük, azt éreztem, hogy az Újlipótvároson kívül ez nem fog senkit sem érdekelni. Aztán ugyanúgy reagáltak Csehországban vagy Mexikóban a nézők, ahogy Budapesten a kis lakásszínházban: sokat játsszuk ezeket az előadásokat, és pontosan tudjuk, hogy mikor nevetnek, mikor vannak a csendek és minden tűpontosan klappolt. Szóval, lehet, hogy amiről azt hisszük, hogy magyar problematika, az tulajdonképpen általános. A lombik alatt pedig azt értem, hogy ezeket a produkciókat mindig egy zárt térben hozzuk létre. Mint egy kis laboratóriumban, ahova behozzuk a karaktereket, a helyzeteket és a témákat és ezeket elkezdjük összerakni. Ezt bárhol máshol meg tudnánk csinálni. Most például Olaszországban. Tehát az alkotás nem függ attól, hogy hol élek éppen. Amúgy a Bibliotheque Pascal is magyar film, úgy, hogy abban szinte nem is beszélnek magyarul.

Ezt a nemzetköziséget gondolhatjuk akkor európaiságnak? Ahányszor pálinkáznak a Kálmán napban, az egy muszlim országban már a cenzúrán sem jutna át.

Igaz, az arab világban nem működnek a filmjeim, nyilván a párkapcsolatok mássága miatt. Azonban Észak- és Dél-Amerikában, illetve Ázsiában igen. Az arab világban egyetlen egy filmem működött: a Délibáb, amit meg épp Európában nem szerettek annyira. Ugyanakkor fontos, hogy ezek a különböző világok egy idő után elkezdenek frusztrálni. Mexikóvárosban például tanítottam és még fogok is dolgozni, de hosszú távon nem tudnék együttélni az ott tapasztalt szegénység mértékével és társadalmi kiterjedésével. De mondhattam volna Indiát is. Túlságosan balos vagyok. Vannak olyanok, akik élvezik, ha kiszolgálják őket és úgy élnek, mint a királyok, engem elborzaszt, ha három utcával odébb meg éheznek.

Reisz Gáborral immár az közös döntés, hogy több visszautasítás után nem pályázott a Nemzeti Filmalaphoz. Ez nem egyfajta öncenzúra?

Az, hogy nem adok be pályázatot az NFI-hez? Ez nem kapcsolódik össze azzal, hogy milyen filmet készítek, én már négyet leforgattam függetlenként. Egyébként egy pályázatomat sem utasították vissza, nem ezért nem pályáztam. Ugyanakkor lassan mindenkinek kezd leesni a tantusz. Addig, amíg a remény ott volt, hogy dolgozhat az ember, hiszen a Vajna-korszak alatt fele-fele arányban kaptak a kormányközeliek és másképpen gondolkodók, addig szinte senkinek sem okozott semmiféle lelkiismereti kérdést, hogy egy olyan szisztémát kezd erősíteni és asszisztál a felépítéséhez, aminek ez lesz a vége, amiben most vagyunk. És még nincs ennek vége, a rossznak végtelenek a mélységei. Éppen Gáborral beszéltünk erről, évekig úgy voltam vele, hogy azért nem pályázok, mert szolidáris akarok lenni a filmszakmával, nem értek egyet azzal, hogy nincs autonómiája. Azzal sem, hogy nem tudjuk, hogy hogyan nevezik ki a kuratóriumot, ahová még tagokat sem delegálhatunk.

„Vannak olyanok, akik élvezik, ha kiszolgálják őket, s úgy élnek, mint a királyok; engem elborzaszt, ha három utcával odébb meg éheznek”

Az ezzel egyetértő hangok időközben elnémultak.

Valóban. Igazából mindenki pályázott, tehát rá kellett jönnöm: én tulajdonképpen csak saját magammal voltam szolidáris. Aztán most Reisz Gábor volt az első, aki deklaráltan kijelentette, hogy ő nem tudna jó szívvel úgy filmet készíteni és ott ülni egy asztalnál, ami meg van terítve, hogy közben a hidegben meg kint ácsorognak a kollégák, és sóvárogva néznek befelé. Mostanra a magyar filmkultúrát a függetlenség jelenti. A kultúra organikus képződmény, kontraproduktív a nem-támogatása, mert úgyis, vagy annak ellenére lesz. Visszatérve az öncenzúrára, nem hiszem, hogy más filmek készülnének el akkor, hogyha támogatnák azokat a filmeket és embereket, akik nem barátai a rendszernek. A támogatás hiánya csak nehezebbé teszi az alkotást, de nem szünteti meg. Ugyanez lenne, csak nem lenne ez az úgymond nehezített pálya, hanem a filmek egy fokkal jobb minőségben tudnának megjelenni. Lenne mögötte háttér, nem döglenének bele az emberek, jobban ki lehetne lépni a nemzetközi színtérre. Mindenkinek sokkal, de sokkal jobb lenne. Ennyi lenne az egész. Veszélyes, biztos, hogy nem lenne senkire, a hatalomra pláne nem. Mindenki elégedettebb lenne egy fokkal. A filmkészítés minden fronton egy küzdelem. Meg kell kérdezni a Most vagy soha! rendezőjét, hogy megküzdött-e a rengeteg pénzzel. Biztos vagyok benne, hogy baromira megküzdött alkotói szinten. Nyilván ő is ugyanazt a filmet forgatná le, mert nem a büdzsé határoz meg egy művet. A különbség talán annyi, hogy ők ki tudták fizetni az embereket és jobb minőségben tudtak technikai szinten dolgozni.

Sokan elcsodálkoznak, hogy Hajdu Szabolcs filmrendező egyre többet játszik filmben és színházban.

Ez azért fordul elő, mert a színészi kifejlődést leállítottam a kézezres évek elején, pedig 1999-től sok színpadi produkcióban és filmben játszottam. Túlságosan fiatal voltam ahhoz, hogy a folyamatot befejezzem. Így a nemzetközi művészeti palettára filmrendezőként kerültem fel és akkor triviális volt, hogy nem aprózom el magam, erre koncentrálok. Az Ernelláék Farkaséknál című előadásnál éreztem azt, hogy visszatértünk egymáshoz a csapattal a nagy filmek után. Természetes volt, ha megint együtt vagyunk, akkor együtt játszunk. Ezt így lehetett újrakezdeni velük, és olyan megfontolás is volt benne, hogy belülről talán jobban meg tudom adni ennek az egésznek a hangütését: mi a stílus, amiben játszunk. Nem szeretek előjátszani, de bentről, amikor már partnerként vagyok ott, akkor már egy stílust meg tudok valamilyen szinten, vagy irányba tudom tenni a dolgokat. Akkor meg ráéreztem, amikor a színházban újra elkezdtem játszani, hogy Úristen, mennyire hiányzott nekem ez az önfeledség. Rendezőként még akkor sem tudsz kikapcsolni, ha alszol.

Hajdu Szabolcs szolidaritásból évek óta nem pályázik állami pénzekre

Az Ernelláék Farkaséknál filmváltozatáért a Karlovy Vary-i fesztiválon a fődíj mellett a legjobb férfi alakítás elismerését is átvehette. Mivel utóbbit előbb osztották ki, ironikus pillanat lehetett.

Beültettek minket az első sorokba, így biztosak voltunk benne, hogy valami fontosabb díjat fogunk kapni. Amikor kihirdették a legjobb férfi alakítás kategóriát és meghallottam a nevem, csalódást éreztem, sőt kínosnak éreztem a többiekkel szemben, akik szerintem izgalmasabbak és szórakoztatóbbak voltak nálam. Aztán amikor megkaptuk a fődíjat, az fantasztikus volt. Annak idején a Magyar Filmunió nem akarta nevezni sem a filmet, mi önállóan küldtük be, aztán végül ott állunk mindannyian a színpadon egy lakásban leforgatott filmmel. Kevés csoda történt az életemben, ez volt az egyik.

Tegyük hozzá, nem csak a saját filmjeiben játszik: Prikler Mátyás Hatalom című művében egy szlovák titkosrendőrt alakít, nagyrészt szlovákul, úgy, hogy nem is beszéli a nyelvet – határon túri kollégák szerint ennek ellenére makulátlanul.

Az a szerencsém, hogy amikor bekerültem a csoportba, ahol elkezdtük a színházat Debrecenben, akkor azt tanultuk, hogy a legvégletesebben, legszélsőségesebben komolyan kell venni a feladatot, és amit meg tudsz csinálni, azt csináld meg. Tehát amikor felvetődött, hogy én játszom a szerepet, ment a hezitálás, hogy milyen nyelven történjen. Szóba került, hogy angolul. Annak semmi értelme – mondtam. Aztán arról is beszéltünk, hogy magyarul, de kiderült, nem jó a magyar szájra a szlovák szöveg, ha szinkronizálni akarják. Így maradt, hogy szlovákul megtanuljam a szerepet. Azért mondtam bátran rá, hogy oké, mert előtte színpadon, én már csináltam ilyet: a Szentivánéji álmot megtanultuk eszperantó nyelven, így vittük külföldre a produkciót. Fonetikusan leírattam a szöveget, bejelöltettem a hangsúlyokat, megfejtettem a szöveg dallamait. Egész nap ezeket gyakoroltam. A leforgatott anyag hetven százaléka volt jó, a maradékot utószinkronban javítottuk.

Névjegy

Hajdu Szabolcs (1972) nemzedékének egyik legismertebb magyar filmrendezője. Művei a világ legnagyobb fesztiváljain debütáltak: Cannes-ban (Fehér tenyér), Berlinben (Bibliotheque Pascal) és Torontóban (Délibáb). Az Ernelláék Farkaséknál című filmjével a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a legjobb filmnek járó Kristály Glóbuszt és legjobb színészi alakítás díját. A Kálmán-nap a tizedik nagyjátékfilmje.

Nagy megtiszteltetés, nagy felelősség - nyilatkozott az énekes.