Érdekes módon a világ nem egy irányba fordul. Vállalva a képzavar kockázatát is, nem tudom másként megfogalmazni, mi történt velünk, azokkal az újságolvasókkal, akik Szegeden, az egyetemi könyvtárban falták a rendszerváltás körüli években a napilapokat. És nem csak ott. Egyfelől a könyvtár remek találkozási pont volt, ahol „lezsíroztuk emberi kapcsolatainkat”, amire időnként azok mindennapi kopása miatt tényleg szükség volt. Másfelől szemináriumokra és vizsgákra is itt lehetett talán a legjobban készülni.
Olykor pokoli mennyiségű szakirodalmat kaptunk az ilyen vonatkozásban nem különösebben szívbajos oktatóinktól, amelyek éppen itt voltak elérhetőek, az egyetem könyvtárában. Könnyebbség volt e mellett, hogy egy-egy szakról és évfolyamról többen is ültünk egy időben a nagyolvasóban, így ha elakadtunk, nem értettünk valamit, akkor kéznél volt a segítség. A könyvtár összes termeiben éltünk társadalmi életet, már amilyen egy egyetemistának adatik.
A politika szinte kivétel nélkül valamennyiünket érdekelt. Esténként még híradót néztünk, éjszaka közéleti háttérműsorokat, ha jól emlékszem a Napzártát. Szó szerint faltuk az újságokat.
Kispénzűek voltunk, és annyira gyakorlatiasak is, hogy az akkor még nem különösebben drága napilapokat a könyvtárban olvastuk.
A napilapokat nem száműzték a folyóirat-olvasóba, azok sokkal könnyebben hozzáférhetőek voltak a nagyolvasó előtt kialakított teremben, ahol ki-bejártak a látogatók. Itt még a halk beszéd is engedélyezett volt, vagy legalábbis nem emlékszem, hogy valakit is csendre utasítottak volna a szigorú könyvtári alkalmazottak.
A rendszerváltást megelőző években köreinkben mindenki Magyar Nemzetet olvasott, ami a lap mai állapota felől nézve a fiatal olvasó számára érthetetlen. Az akkori állampárt lapját bojkottáltuk, noha az azt megelőző tíz évben az országos napilapok közül ezt olvastam, miután szüleim erre fizettek elő. Tisztában voltam vele, hogy merő hülyeség tisztán kommunista lapnak beállítani a Népszabit, ami a maga korlátaival és elfogultságaival együtt is minőséget képviselt. Mégis az MSZMP lapja volt, amivel éppen ezért képtelenek voltunk azonosulni. Korfordulón éltünk, ezért is pártoltunk át a kor legjobbnak látszó lapjához, a Magyar Nemzethez.
Majd megalakult az Antall-kormány, ami nem maradt észrevétlen a napilap-piacon sem. A Magyar Nemzet tervezett privatizációját megfúrták, svéd helyett így lett francia gazdája a lapnak, és számunkra kezdett meghalni az újság. A Nemzet ott árválkodott a könyvtár polcán, miközben egyre többet kellett várni a Népszabadságra, mert a többség ezt szerette volna olvasni. Ha kézbe vehettem, naponta tapasztaltam, hogy szemléletében, szerkesztésében, tipográfiájában és tördelésében valami számomra közelállóval találkozom, amiről csak az mondott olyan csacskaságokat, hogy bolsevik lap, aki nem olvasta. Persze a múltja.. De a napilapoknak leginkább jelene van, az a legmeghatározóbb.
Boldogult úrfi koromban így fordultam vissza a Népszabihoz. Nem voltam egyedül.