„Szicíliába, egyedül? Megőrültél? Majd jól elrabol a maffia!
Szicíliába, egyedül? Megőrültél? Tele van migránsokkal.
Szicíliába, egyedül? Megőrültél? Ott csupa szemét minden!
Szicíliába, egyedül, február végén? Megőrültél? Mit tudsz ott ilyenkor csinálni?”
Íme néhány reakció azok közül, amiket közelebbi és távolabbi ismerősöktől kaptam, miután elmeséltem: vásároltam egy repülőjegyet, Cataniába odafelé, Palermóból visszafelé, és az a szándékom, hogy négy nap alatt busszal, vonattal körbeutazom a sziget keleti és északi felét.
Több okból sem volt kísérőm, részben kényszer szülte, részben szabad elhatározás. Egy állatokkal teli „minigazdaságban”, mint amilyen a mindennapokban körbevesz, valakinek mindig otthon kell maradnia, hisz a kecskéknek, birkáknak nem mondhatod, hogy négy napig bírjátok ki széna, kukorica, víz nélkül. Olyan szomszédot, családtagot pedig nem könnyű találni, aki hajnalban, este és olykor napközben is gondot visel helyettünk a népes társaságra. Másrészt rutinos utazóként vonzott is az efféle kihívás, bízva abban: nem jelenthet gondot, ha mindent egyedül kell intézni és megoldani, főként, hogy manapság egy okostelefonnal nagyjából a világ végére eljut az ember, minden szükséges információ ott van a tenyerében. Ez jelent persze némi feszültséget is, mert a technikának kiszolgáltatva az utazó sem érezheti magát mindig teljes biztonságban, hiszen ha véletlenül épp akkor romlik el a készülék, nem talál töltőt, nem jó a mobilszolgáltatás, akkor hiába van mindentudás „odabent”, „odakint” ez nem segít. Magam is pánikba estem kicsit, amikor Siracusában elsötétült a képernyőm, és mivel mindenütt szikrázott a napfény, lehetetlennek tűnt megtalálni az üveg tükröződésénél a fényerőt felcsavaró pici applikációt. Ott álltam egy ismeretlen városban, addig a Google-térkép útvonalát követve, ám onnantól a saját memóriámra kellett hagyatkoznom, hogy visszataláljak a központtól távolabb eső buszpályaudvarig.
Áldottam az eszemet, amiért nemcsak virtuális, hanem valóságos bankkártyát is vittem magammal, no meg némi pénzt, amiből a picike kis bódéban megvehettem visszafelé a 6 eurós jegyet. A buszon aztán a jótékony félhomály segített újra jóban lenni a kütyüvel, de attól kezdve naponta négyszer-ötször is ránéztem a képernyőre, nem hagyott-e cserben újra.
Bakancsos kalandorok
Utazási szakértők szerint úgy lehet a legjobban kikapcsolódni akár már pár nap alatt is egy másik országban, ha nem vesz körül minket a saját anyanyelvünk. Vagyis nem találkozunk hozzánk hasonló magyar kalandorokkal. Nos, ez Szicíliára nem igaz.
Úgy tűnt, hazánkfiai igyekeztek kihasználni a tél végi viszonylag olcsó repülőjegyek és az ebben a szezonban jellemzően kevés turista kettős előnyét.
Meglepett, de legalább fél tucat bakancsos magyar csapattal találkoztam, többségében jó karban lévő nyugdíjasok, láthatóan összeszokott kis társaságok, akik túrabottal, hátizsákkal, kényelmes öltözékben járták a városokat, és nemcsak azokat, hanem az erdei, hegyi utakat is. Az Etna értelemszerűen elsődleges célpont: oda felmászni, ott készíteni szelfit, közös csoportképet, még akkor is, ha ebben az időszakban meglehetősen csúszós, jeges kanyarok vezetnek fel odáig. Az elszántabbak maguk szervezik az ideutat, legalábbis az első állomáshelyig, onnantól ugyanis csak helyi minibuszokkal vagy éppen speciális felvonókkal lehet magasabbra jutni, de ide kitelepült magyar idegenvezetők is hirdetnek – értelemszeren drágábban – szervezett kirándulásokat. A fehér füstöt eregető békés vulkán látványa már a repülőgépből elképesztő, előrelátóbbak eleve a menetirány szerinti jobb oldali ablakülésekhez foglalnak előre helyet, hiszen úgy több mint húsz percen át követhetik az előbb felbukkanó, aztán egyre közelebbinek tűnő, majd távolodó méltóságteljes látványt.
Kiderült: nemcsak a magyar, de a helyi vagy máshonnan ide költöző, netán a szezonban átmenetileg itt tartózkodó nyugdíjasok is meglehetősen aktívak Szicíliában. Catania Bellini parkjának legérdekesebb látványossága nem a csipkézett vastraverz kerengő, hanem az a táncoló idős férfi volt, aki fiatalokat megszégyenítő lábtempóval körítette a hetvenes, nyolcvanas évek legnagyobb slágereit, ami egy hangszóróból dübörögve árasztotta el a pihenni vágyók füljáratait, főképp, amikor hangos dalra fakadással kísérte a hivatalos verziót. Másutt a sétálóutcában rakta ki hangszóróját egy szintén éltesebb korú férfi, kis dobozkára odaírva: ő az élvezetes zenét adja, cserébe támogatást vár.
Szicíliai pisztáciás
Az egyedül utazás arra is kiváló, hogy, ha lehet, még jobban elmerüljünk a helyiek hétköznapi életében. Így kevésbé látszik rajtunk a turista mivoltunk, öltözékünkkel sem lógunk már ki annyira Nyugat-Európában, mint korábban, amikor a susogós melegítők és makkos cipők messziről elárulták honfitársaink kelet-európai mivoltát.
Szicília Olaszország délibb, így valamelyest szegényebb régiói közé tartozik, s a messze száguldó magyar infláció fókuszából tán még az árak is barátságosabbnak tűnnek, mint otthon.
A nagyobb városokban, Messinában, Siracusában, Palermóban és Cataniában szinte mindennap van piac reggeltől délig, kettőig, nem is egy, így akár néhány euróból összeüthető a reggeli, az ebéd, a vacsora. Az árusok jókedvűek, harsányak, válogatni szabad, sőt kötelező. Itt nem szólnak rá a háziasszonyokra, mint annak idején a szolnoki piacon, hogy ne fogdossa a barackot, vegye, ami sorba jön.
A halpiacok külön gasztronómiai gyönyört okoznak, főként annak, akit a buja, s az idő melegedésével majd egyre töményebb illattenger nem kerget el egy pizzériázóig. Friss osztriga, tengeri sün, vörös tonhalszeletekkel jócskán megrakott szendvics, polip, tintahal, kagyló, paradicsom és hagyma színes egyvelegéből készült saláta kelleti magát, amihez jégbe hűtött pezsgőt is kérhetünk, már ha szeretjük ilyesmivel indítani a csütörtök reggelt. A helyiek mindennapjaiba akként is belecsöppenhetünk, ha az egyik szállásadónk, megfejelve a szobánkba készített édes kétszersültet és lekvárt, kupont ad, amivel egy közeli kis kávézóban megreggelizhetünk. Egy erős presszókávé, nem túl nagy szentségtörésként némi tejhabbal, s a pultból kiválasztott porcukros, pisztáciás, ropogós, még meleg péksütemény a falatnyi kis téren elfogyasztva már-már szicíliaivá tesz bennünket is. Rendőr, kőműves, irodista, háziasszony lép be pár percre, hasonlót rendel, állva vagy ülve hörpinti be a forró italt, mellé falatozza a papírszalvétába tekert pékárut, vált pár szót Giuseppével, a tulajdonossal, aki vagy a pénztárgép mellett álldogál, vagy az unokáit gardírozza óvodába menet előtt, aztán siet tovább mindenki a dolgára.
Itt esszük a szezon első fagyiját, zömmel pisztáciából, ami a narancson, a citromon, a padlizsánon, az édesköményen és az olajbogyón túl meghatározza a sziget arculatát. Cukorba olvasztott táblás édesség, krém, sütemény, sőt a ricottával töltött híres itteni cannolo is nehezen elképzelhető nélküle. Utóbbit egy esős messinai napon az egyik cukrászdában kóstoltuk, hiányolva, hogy a pultban nem látjuk az ikonikus desszertet. A tulajdonos feddőn csak annyit mondott: ha máshol ezt előre betöltve árulják, azt a helyet kerüljük el nagy ívben, a tészta roppanósságát épp az adja, hogy a tölteléket frissen nyomják bele, s tálalják azonnal a vendégnek, másképp elázik, nyúlós lesz. Ő eltűnt a rendelésünk után pár percre, s egy hatalmas fekete hűtődobozzal tért aztán vissza, amelynek közepén, mint valami apró madár egy óriási fészekben ott díszelgett a mi cannolónk, apróra darabolt pisztáciával meghintve, ahogyan az errefelé dukál.
Gettómagyar
„Vajon miért szeretik a nők a tengert?” – jutott eszembe többször Krúdy Szindbádjának felejthetetlen mondata Latinovits Zoltán bús, szomorkás hangján, amikor a taorminai hegyoromról, a görög színház épp felújítás alatt lévő romjait hátrahagyva, a kis városka vasútállomásáig ereszkedtem egy meglehetősen meredek szakaszon. Kaktuszok, páfrányok, pozsgák és mohák keresztezték az utat, miközben a távolban végig ott a nagy kékség. Mintha külön odavonzaná a szemet, ahelyett, hogy az ember a lába elé néz a köves, göröngyös ösvényen, a látszólag fejetlenül összeeszkábált kapaszkodókorlátok ölelésében.
Meglepő aztán a békés tengeren az egyik kikötőben felbukkanó komor-szürke hadihajók látványa, majd távolabb a menekülteket mentő kisebb hajók.
Utóbbiak egyikéből a siracusai kikötőben egymást ölelve, kezet rázva szállnak ki egy segélyszervezet aktivistái: gesztusaikból sejthetően sikeres mentésen lehetnek túl. Katona őrzi a kikötőbejáratot, az autókat sorompó is elzárja, de a gyalogosokat kérésre beljebb engedi, ami az otthoni kordonokhoz, ok nélkül kiszabott tilalomfákhoz szokott újságírói agyunkat némiképp meglepte. Több hasonló hajót láttam aztán a vonatablakból, végigszelve a sziget kerületének mintegy harmadát: kisebbeket, nagyobbakat, de „migránsgettót” egyet sem. Ezzel a szóval csak itthon találkoztam, ordító plakátokon, pár perccel azután, hogy leszálltam a repülőgépről, és elindultam hazafelé.
