Semmi sem nyugtat meg jobban a főzésnél. Persze tudom, ez azok kiváltsága, akiknek nem kell nap mint nap a tűzhely mögé állniuk. Anyámnak vagy nagymamának – akik éveken át főztek a családra, s járt a kezük szinte már varázslatra – talán nem mindig a nyugalom oázisát jelentette. Akkoriban még hírből sem ismertük az iskolai vagy munkahelyi menza fogalmát, így mindenki éhesen jött haza, anyámnak kellett hazaiparkodnia a munkahelyéről, hogy kettőre meleg étel legyen az asztalon. Az apám kényes volt erre, s bár soha nem feszegettük a határait, vélhetően két hétnyi zsíros kenyeres vagy szalámis ebéd a válás szélére sodorta volna.
Nekem viszont nem kell főznöm, ezért aztán örömmel teszem. Engem mindig lenyűgözött, már gyerekként is, hogy messze nem csodálatra méltó anyagokból (liszt, krumpli, tojás, élesztő) olyan elképesztő dolgok születhetnek, mint a szilvás gombóc vagy a szalagos fánk. Tudom, mert láttam, hiszen amikor ezek készültek, akkor többnyire én is ott lebzseltem a konyhában, ott szívtam magamba az alapokat. Amúgy messze amatőr vagyok, mindenféle szakmai megmérettetésen megbuknék. Ha forgatom is Dragomán György vagy Váncsa István vonatkozó könyveit, mindig irodalomként olvasom őket, mert az articsóka vagy a vaslábos kábé olyan szereplő, mint Toldi.
Korábban csak a kertészkedés érte el bennem ezt a hatást. Imádtam füvet nyírni, kihuzigálni a frissen elültetett cserjék mellől a gazt, megsimogatni a gyorsan növő leylandi leveleit, vizsgálni, hogy milyen gyönyörű virágokat hoz a tamariszkusz, amit méltatlanul az autópályák elválasztó sávjaiba száműztek, mert olyan jól tűri a forgalommal járó stresszt. Mélységesen egyetértettem Pelével, aki szerint: ha van kerted, nincs szükséged pszichológusra. Illetve, hogy a kert a jövőbe vetett hit. Ez így van amúgy a főzéssel is, csak itt nem a távoli, hanem a közeljövőről beszélünk. A főzés is örök reménykedés abban, hogy a szeretteink képesek lesznek megenni mindazt, amit a konyhában kutyultunk össze, és tán még ízleni is fog nekik.
Lehet, hogy én adtam mintát Duskának is, aki az utóbbi időben elég gyakran bukkan fel a pult mellett. Egy ideig csak besegített, és leginkább az édes fogások rejtelmei érdekelték, de ma már nem elégszik meg a kukta szerepkörével, a saját útját kezdte járni. Ami állandó kísérletezéssel jár az ízek csak látszólag egyszerű világában. Már nem először fordult elő, hogy vacsorára meglepte a családot a maga készítette hamburgerrel (vagy szendviccsel, még folyik a vita az elnevezés körül), amiben a grillezett csirkemelldarabkák adják a legfőbb komponenst. Persze még túlbiztosítja magát, pedig nem kellene. Ugyanis neki irigylésre méltóan még harmincezer ízlelőbimbó dolgozik a szájában, amelyeknek kétharmada a kamaszkor környékén tűnik el, hogy aztán felnőttkorra már csak tízezerből gazdálkodjon. Vagyis ő az, aki sokkal kifinomultabban és intenzívebben érzékeli az ízeket (és még semmit sem tud a kényszerű fogyókúrákról), mégis úgy és annyi fűszert használ, hogy kellő önuralommal fogyasztjuk el az ételeit, amelyek mennyeik lennének feleannyival. Semmiképpen nem akarjuk elvenni a kedvét a nejemmel, hiszen arról ábrándozunk, hogy egy esősebb napon Gordon Ramsay módjára út majd össze nekünk fejedelmi vacsorát a hűtőben talált maradékokból.
Addig viszont hosszú még az út. Ezért is dicsérjük minden megmozdulását, bár azt már magunk között megbeszéltük, hogy nem a túl sós vagy túl kapros csirkére, hanem az én gyomorégésemre hivatkozva kérjük meg, hogy a miénkre tegyen egy kicsivel kevesebbet a titkos fűszerkeverékéből. A bundás kenyérben viszont már elévülhetetlen érdemeket szerzett, és mostanság a steaksütés tárgykörében néz egyperces recepteket (ma már minden gyorsabb, mint egykoron) a neten. Mivel még nem állunk úgy, kénytelen voltam neki megmutatni a boltban, hogy mennyire rúg egy-egy szépen erezett marhaszelet ára. Vagyis ez nem az a nyersanyag, amellyel önfeledten gyakorlatozgat az ember, hogy egy-két száz euróval és néhány kísérlettel arrébb megszülessen valami közepesen ehető.
De azért készülnek a meglepő összetevőkből álló saláták, tésztafélék, nevesincs ételköltemények, amelyeket néha a készítgetés kellős közepén hagy ott, mert – teljesen érthetően – ráunt. A konyha viszont olyan, mintha legalábbis egy százfős lagzi menüjének ugrott volna neki. Bevallom, ilyenkor nem mindig a nyugalom jut először eszembe. De azért néha elképzelem, ahogy egy bágyadt őszi napon wagyu bélszínből csapjuk össze ketten a házi Wellingtont, és ez nem üt betemethetetlen lyukat a költségvetésünkben. Hanem csak a zsíros, tömény béke marad, ami egy jó steak után rátelepszik a kiváltságosra. Mindössze a nejem ájuldozik majd, aki szerint a tatárbifsztek is csak akkor fogyasztható, ha úgy megsütik, mint a fasírtot.
Aki főz és akinek gyereke van, az mindig többet ábrándozik a jövőről. Amelyben, ha egészen más alapanyagokból is, de ugyanolyan örömmel születnek meg az asztalra valók. Talán egy hagymás rostélyos műhúsból Pelé módra. Csak legyen, tényleg legyen, aki megegye.
