A Telex nemrég szóvá tette, hogy a Magyar Nemzet online felülete átvette a budapesti orosz nagykövetség aznapi megemlékezését Leningrád II. világháborús blokádja feloldásának 80. évfordulójáról. A 8 óra 59 perckor megjelent egymondatos nagykövetségi bejegyzést a Magyar Nemzet 9 óra 30-kor másfél mondatra bővítette. A Telex szeme mindent lát: 14 óra 40-kor már két teljes flekkben leplezte le, hogy a napilap nem is fektetett saját munkát a témába. (Mondjuk a Telex információi sem igazán lépnek túl az általuk a Magyar Nemzettől hiányolt „alapműveltség és internetes keresési ismeretek” szinten.) Meglepő viszont, hogy egyik magyar sajtóorgánum sem merte kimondani azt, ami a kerek évfordulónak valójában aktualitást adott: az orosz dezinformációs gépezet 2024-ben azt próbálja sugallni, hogy Finnország NATO-csatlakozásával a mai Szentpétervár hasonlóan kiszolgáltatottá vált egy esetleges külső támadásnak, mint a II. világháború idején Leningrád volt.
Az 1917. november 7-i bolsevik hatalomátvétel után alig 8 nappal kiadott „Nyilatkozat Oroszország Népeinek Jogairól” ugyanis azonnal és példamutatóan elismerte a birodalom népeinek állami különválást is lehetővé tevő önrendelkezési jogát, a Népbiztosok Tanácsa pedig december 31-én tudomásul vette a független Finn Köztársaság létrejöttét – alig 32 kilométerre az Orosz Tanácsköztársaság akkori fővárosától (amelyet éppen Petrográdnak hívtak). A közelség sokáig teljesen rendben volt, akkor kezdett csak gondot jelenteni, amikor a német fenyegetésről a „közösségi médiában” terjedő összeesküvés-elméleteknek bedőlő szovjet vezetést 1938-ban idegesíteni kezdte Leningrád határváros jellege (pedig akkor már nem is volt főváros). Áprilisban ezért „kölcsönös segítségnyújtási” megállapodás megkötéséről javasoltak tárgyalásokat Finnországnak, amely azonban – talán megsejtve, hogy az Észtországgal, Lettországgal és Litvániával másfél év múlva létrejövő ilyen egyezmények szovjet katonai bázisok létesítését is tartalmazni fogják – elutasította a kezdeményezést, sőt ahhoz kért szovjet támogatást, hogy a Népszövetség 1921-es döntése szerint demilitarizált (92 százalékban svéd lakosságú, de Finnországhoz tartozó) Åland-szigeteket felfegyverezhesse, nem jelölve meg a projekt részleteit. (Az oroszoktól frissen megkapott különválási jogot a finnek vajon miért nem kínálták fel azonnal az orosz hadizsákmányként ajándékba kapott svédjeiknek? Persze tudom: azért, mert „ez így demokratikus”.) 1939 márciusában aztán a Szovjetunió 4 finn sziget bérbevételére kért lehetőséget Leningrád tengeri védelmének megerősítése érdekében, de elutasító választ kapott. A világháború szeptember 1-i kitörése a szovjeteket meglepő módon még idegesebbé tette, így – miután szeptember 17-én hátba támadták a német hadsereg ellen védekező Lengyelországot, bekebelezve annak keleti területeit Ukrajnába és Belaruszba – október 5-én újabb tárgyalásokat kezdeményeztek Finnországgal a „kétoldalú kapcsolatokról”, de az október 11-én Moszkvába érkező finn delegáció közölte, hogy nincs felhatalmazása kölcsönös segítségnyújtásról tárgyalni. Október 14-én a Szovjetunió megtette utolsó ajánlatát, kérve Hanko kikötőjének 30 éves bérleti jogát, a 4 szigetet és területcserét is kezdeményezve: 2.761 négyzetkilométert szerettek volna kapni Leningrád körzetében, amiért 5.523-at ajánlottak északabbra. Válasz hiányában november 30-án végül fegyveres támadással adtak nyomatékot a szovjet igényeknek. Hm… Lehet, hogy jobb lett volna kölcsönadni a szigeteket, akár alacsony bérleti díj mellett is? Persze nem, az elv az elv.
Manapság mindenki a közösségi médiában él, még akkor is, ha maga alig ír oda. Egy levelezőcsoportban találtam az alábbi bejegyzést:
„Szerintem a háborút már rég elvesztette Oroszország, igaz, nem Ukrajna győzött felette. A célt, hogy Ukrajna semleges legyen, nemhogy nem érte el, sőt…”
Bocsánat… Rosszul értettem valamit? Azt tetszik mondani, azért halnak meg százezrével és válnak földönfutóvá milliószámra emberek, azért semmisülnek meg tömegével évtizedek munkájával létrehozott anyagi értékek, hogy Ukrajna ne kényszerüljön elviselni a semlegesség vállalhatatlan terheit? Hát, nem tudom… Én mindig irigyeltem Svájcot, de szerintem minden ország jól járt vele, ha kimaradhatott a két világháborúból. Sajnáljam Ausztriát is, mert nem visel célkeresztet a hátán? Svédországot szerencsére már nem kell…
Kennedy elnök mindig népszerű volt, ma is mindenki szereti, soha senkitől nem hallottam rosszat róla. Pedig alatta került a világ a legközelebb egy atomháború kitöréséhez. Bosszantotta ugyanis, hogy Hruscsov elvtárs rakétasiló-teleppé kezdte átalakítani Kubát. Örülök, hogy Hruscsov végül megijedt – de annak is, hogy Kuba kitakarításáért cserébe elérte a saját határaihoz közel, Törökországba telepített amerikai atomrakéták elszállítását. Ha viszont Kennedy és Hruscsov szempontjait megértjük, miért várjuk azt, hogy más történelmi körülmények között új szereplők örüljenek a kerítésük mellé telepítendő atomtölteteknek? De természetesen örülniük kellene. Hiszen a Kennedy-Hruscsov vita nem létezik. Írt róla a média az elmúlt két évben egyetlen sort is? Nyilván nem, hiszen minden tollforgató kiválóan tudja, mit kell írnia. Van, aki elvárásokat kénytelen követni, van, aki szabadon követheti az elvárásokkal pontosan egybevágó személyes küldetéstudatát. Az olvasó ugyanazokat a kliséket kapja meg így is, úgy is. Az analógiákat pedig elhallgatjuk.
Közel hét évet éltem az USA-ban, ahol (Pearl Harbor és a 9/11 kivételével) a polgárháború jelenti az utolsó belföldi háborús emléket. Itt sem kell több „alapműveltségnél és internetes keresési ismereteknél”, hogy megállapítsuk, 11 város szenvedett komoly károkat a harcok során. Charlestonban jártam is. A város csodálatosan újjáépült, többnyire az egykori fapaloták történelemhamisítóan hiteles pótlásával. Nagy bulihely, a remek éttermekben pedig beleszerettem a rákos grízbe (Shrimp and Grits). Próbálják ki, szinte magyar étel: egy tányér (nem túl édes) tejbegrízt öntsenek le bőven kolbászos lecsóval és tegyenek rá 6-8 mosolygós garnélát. Imádni fogják! De az óceánparton ágyúk hosszú sora idézi a múltat. A harc jó ügyért folyt, nemes célért. (Hogy a rabszolgapiac ódon épületét ma más rendeltetéssel lehessen használni.) Én pedig azon gondolkodtam, vajon melyik európai ország képviselője dicsekedett itt utoljára azzal egy ünnepi beszédben, hogy „Charlestont az északi tüzérség elsősorban a mi ágyúgolyóinkkal lőtte szét, az Önök hálájára azóta is büszkék vagyunk!”.
Egyébként egyetértek azzal, hogy a háborút az oroszok máris elvesztették. Tudom, mert jól ismerem őket. Ha két magyar csirkefogó egy vita végén egymásba vágja a kést, a párbeszéd utolsó mondatai garantáltan idézhetetlenek, mert (1)18 év alattiaknak nem ajánlott kifejezések tömkelegét fogják tartalmazni. Két orosz jómadárnál ez nem fordulhat elő. Az utolsó mondat náluk ez: „Te nem tisztelsz engem.” Az oroszok ugyanis a szeretetért élnek. Betegesen igénylik, hogy tiszteljék és szeressék őket (akár adtak erre okot, akár nem). E szeretet és tisztelet mostani hiánya súlyos megvonási tüneteket fog okozni náluk, átlépve a „bajban össze kell tartanunk” elvárásokon és beindítva a hazai felelősök keresését.
A NATO pedig olyan sikeres, hogy a Netflix valószínűleg hamarosan megfilmesíti. 1949-ben, a magyar felszabadulás napján 12 ország alapította meg, mára a klub a svédekkel 32 tagúvá gyarapodott. Terjeszkedik az önvédelem. Amikor 1954-ben napirendre került a Német Szövetségi Köztársaság felvétele, a Szovjetunió szerette volna, ha az antifasiszta koalíció a volt ellenség mellé a volt szövetségest is felveszi, így beadta csatlakozási kérelmét, de azt „a szokásos magyar vétó” miatt elutasították. (Magyarország leendő képviselője még a büfében kortyolgatta nagy bögre kávéját, egészen 1999-ig húzva az időt, ezért az 1954. március 31-én benyújtott szovjet felvételi kérelmet formailag az USA, Anglia és Franciaország volt kénytelen elutasítani.) Amikor aztán a kétéves Vologya Putyin a leningrádi óvodai kiscsoportban értesült a fejleményről, azonnal kérte, hogy Nyikita óvó bácsi legyen szíves saját kisdobos őrsbe szervezni a környékbeli kisfiúkat, amiről 1955-ben Varsóban végül megállapodás is született. A vörösingesek és a Pál utcaiak szerencsére mindig el tudták kerülni a homokbombák éles bevetését, azok melegben is hidegek maradtak. Amikor Áts Ferinek elege lett a Pásztor testvérek 56-os, majd Szebenics fegyvertáros 68-as önfejűsködéséből, a csapat saját területén, a Füvészkertben rendezte le velük a vitákat, a polák Wendauerrel pedig 81-ben megbeszélte, hogy vonuljon be saját magához rendet tenni. Samu bácsi Európában csak egyszer mutatta meg, hogy egységben az erő, amikor 1999-ben egy albán pékség kiválását akarták a szerb szomszédok megakadályozni, de az égből jövő áldás hamarosan jobb belátásra bírta őket. A magyar repülőterekről magyarlakta területek fölé érkező bombázók biztosan kevesebb kárt okoztak a vajdasági magyarok elfogadásának, mint a mai kormány vonakodása a kárpátaljaiaknak. Azt viszont, hogy jó-e a NATO iránytűje, Amerikában többen megkérdőjelezik. Versenyezhet az osztályelső a bukott iskolatárssal, de lehet, hogy inkább a szomszéd suli jótanulójával kellene. Kissinger és Nixon 1972-től sikeresen vert éket az USA fő vetélytársai, a Szovjetunió és Kína közé, „Let’s Go Brandon” két éve igyekszik újra szorosra kovácsolni a több válás után leánykori nevét visszavevő Oroszország és a Középső Birodalom szövetségét. Persze érthető. Lekicsinylő amerikai értékelések szerint Oroszország alig észrevehető, nem más, mint „benzinkút atombombával”. Gazdaságilag foglalkozni sem érdemes vele, GDP-je kisebb, mint Texas államé. Az ország kizárólag azért releváns valamennyire, mert sok petárdát vett szilveszterre. Azt viszont, hogy hányan használnak majd még latin betűket 2100-ban, meglátja, akinek megadatik.
Itt a március, lesz tizenötödike is, a kokárda kitűzését mindenki eldönti maga. A 12 pont alcíme ma is időszerű: „Legyen béke, szabadság és egyetértés.” Ez olyan szép, hogy egy kedves szovjet gyerekdalt juttat eszembe, gyorsan lefordítottam:
Örökké süssön a nap,
Örökké legyen kék ég,
Örökké legyen anya,
Örökké legyek én.
Már csak azt kell elárulnom, honnan származik a cím. Nos, 1978-ban 5 rubel 71 kopejkáért vettem meg Kijevben (akárhogy írják is ma a város nevét) „A Szovjetunió külpolitikájának története” című átfogó tanulmány két kötetét (1917-1945 és 1945-1976) Andrej Gromiko külügyminiszter szerkesztői védnökségével. (Ma már Gramika lenne, mert belarusz volt.) A szovjet dezinformációt persze próbáltam ellenőrizni az „alapműveltség és internetes keresési ismeretek” segítségével. Nem tudom, mennyire sikerült. Én pedig még fizettem is azért, hogy félrevezessenek… Bosszantó. Az embert mindig átverik.
(A szerző megjegyzése: ezt az írást sem a Telex, sem a Magyar Nemzet nem közölte.)
