;

vidék;falu;

- Európa peremén

A XX. század egyik világméretű változása az urbanizáció, a városok meghatározóvá lett gazdasági-társadalmi szerepe, de ennek árát a vidék, a falvak fizetik. Az agrárválság, az elvándorlás, elnéptelenedés, elöregedés, a közszolgáltatások hiánya a legtöbb várostól távoli települési környezetben jellemző.

A vidék, a táj, a falusi közösségek, a vidék társadalmi struktúrája egyfajta nemzeti hagyományt, szellemiséget őriz – ismerték fel korábban Európa nyugati felében, és különféle módokon (például garantált agrárárakkal, infrastrukturális felzárkóztatással, környezetvédelemmel, alternatív gazdasággal és a természethez kapcsolódó rekreációs funkciók kiépítésével) igyekeznek megmenteni a falvakat. Az a cél, hogy minden vidéki táj lakott, gondozott és okszerűen használt legyen, megőrizze természeti és társadalmi értékeit.

Az új értékrendben reális lehetőség van a várositól eltérő életformák választására. Ez az új európai vidékfejlesztési és falumegújítási gondolkodás azonban messze áll Európa keleti felének társadalmi szemléletétől és gazdasági valóságától is.

Európa keleti peremén egyre markánsabban rajzolódik ki egy olyan elmaradott övezet, amelyet az európai és a globális piaci folyamatok egyre jobban leértékelnek, jövőtlenné tesznek. Ez a hatás Magyarország keleti határterületein is érvényesül, és olyan „leépülési spirál” jött létre, amely felerősíti a negatív hatásokat.

A pusztulásnak mostanra a felszínen is látható jelei vannak. A munkalehetőségek gyors csökkenése, a különféle XX. századi közszolgáltatások (posta, iskola, egészségügy, kereskedelem, közlekedés) korábbi, helyi formáinak megszűnése, az aktív korú népesség tömeges el- és kivándorlása, a szellemi foglalkozásúak ellehetetlenülése, a közbiztonság romlása, az elképesztő korrupció, a szaporodó öngyilkosságok gyakori témái a „magyar Távol-Kelet” kalandvágyó felfedezőinek. A társadalom mélyrétegeiben azonban láthatatlan mentális betegségek is pusztítanak.

Az állandó munka vállalásának a népesség egy részében sokfajta mentális akadálya is van. A saját értékrendje szerint élő roma társadalom beilleszkedésének problémái évtizedek óta megoldatlanok, a „Harlem szindróma”, azaz bizonyos fajta bűnözés társadalmi elfogadottsága és a különféle egészségkárosító szenvedélyek rohamos elterjedése egy társadalom halálos veszélyekkel járó betegségeinek a tünete.

A felszínen csak ritkán, egyedi történésként jelennek meg a pusztulás dermesztő képei. A propagandában hangoztatott társadalmi béke azonban csupán mimikri jelenség, ami addig tart, ameddig bizonyos juttatások ellenében az alul lévők elfogadják a felszín politikai szereplőit, bárkik legyenek is azok. Ez a beidegződés történelmi eredetű, hiszen a változásokat mindig felülről erőszakolták rá az itteni társadalomra, ezért az egyéni túlélési stratégiák lettek meghatározóvá.

Nem alakult ki olyan tapasztalat, hogy érdemes másokkal együttműködni, sőt. Egy 2008-as vizsgálat szerint a lakosság 70 százaléka azt gondolja, hogy csak a szabályok áthágásával lehet előre jutni, 85 százalék szerint pedig senki sem törődik a másikkal. Emiatt a társadalom képtelen az új helyzethez való közösségi alkalmazkodásra. Mivel a munkaerő minőségét nemcsak a szakmai végzettsége, hanem az erkölcsi, kulturális, neveltségi szintje és kooperációs hajlama együttesen határozzák meg, a magyar társadalom teljesítőképessége minden szinten messze alacsonyabb, mint ami az egyének szakmai felkészültségéből és szorgalmából következne.

A helyzetet súlyosbította a sikertelen rendszerváltás is. Míg a nyugati országokban előbb jött létre a fejlett belső piac és azután alakultak ki a monopóliumok, itt a széthulló korábbi gazdaság a multik és a globális tőke „zsákmányává” lett; azok váltak meghatározó szereplőkké, a politika tényleges alakítóivá, rájuk épült és épül a gazdaság újraszervezése. A külső tőkebefektetésre épülő, gyenge nemzeti piacok a technológiai központoktól függő beszállítói láncok „telephelyeivé” váltak, ahol a kormányzatoknak csak csekély mozgásterük maradt a saját nemzeti érdekeik szerinti fejlesztésekre. Feladatuk a legkedvezőbb feltételek biztosítása lett, még azon az áron is. hogy teljes kiszolgáltatottságot, „bérrabszolgaságot” teremtettek a hazai munkavállalóknak, és néhány iparág (például most az akkugyártás) esetében semmibe veszik a környezeti ártalmakat.

Senki sem törődött azzal a több milliós vidéki népességgel sem, amelyik a hagyományos hazai termelésben, a kis- és középvállalkozásokban és a mezőgazdaságban dolgozott – ők kimaradtak a modernizációból, a relatív felemelkedésből. Az elhibázott kárpótlási rendszer hatására például latin-amerikai bírtokviszonyok jöttek létre a magyar mezőgazdaságban, hiszen a rendszerváltást követően a földtulajdon 90 százaléka a gazdálkodók 10 százalékának a kezébe került, és mintegy 700 ezer család próbált megélni a korszerűsítésre alkalmatlan törpebírtokokból. 

A különféle tudományos műhelyekben sokfajta elképzelés formálódott a válság kezelésére. Fontos közös felismerés, hogy a pusztuló vidék eltérő történelmű, gazdaságú, települési és társadalmi hátterű mozaik-térségekből áll össze – az egyetlen közös bennük a válságos helyzet. Ebből következően nincs azonos recept a gyógyításukra sem, legfeljebb a tünetek enyhítésére.

Az alföldi nagyrégió problémáinak kezelésére 1994-ben kormányhatározat is született, sőt az annak megvalósítását szolgáló, 3 éves modernizációs program is elkészült, de a „fontosabb” problémák kényszerei miatt a tervezett lépések elmaradtak. A félbemaradt „Alföld törvény” szemléleti pozitívuma volt, hogy felismerte: a területi egyenlőtlenségek gátolják az ország modernizációját. A gondok megoldására egy-egy kisebb vagy nagyobb térségre érvényes, hosszú távú, differenciált és ágazatok között integrált válságkezelési és szerkezet-átalakítási programokra van szükség.

A speciális, célzott programok mellett a hátrányos térségekben az új munkahelyeket teremtő befektetők pozitív adózási lehetősége, az ott munkát vállaló értelmiség kiemelt juttatásainak bevezetése, a falusi életkörülmények átfogó javítása, a közbiztonság és a közszolgáltatások megerősítése, a falusi fiatalok kedvező lakhatási lehetőségeinek biztosítása, a határmenti térségek együttes fejlesztésének szükségessége és a különféle szövetkezések támogatása máig érvényes elképzelés maradt. Az önkormányzatok önállóságának növelése, az iskolázási lehetőségek bővítése és a szakképzés szerkezetének átalakítása azonban már nem illenek bele a most érvényesülő politikai elképzelésekbe. Az egyoldalú, szinte kizárólagosan az agrárium érdekeit követő fejlesztések egyre távolabbra vezetnek a problémák megoldásától. Ugyanazon fejlesztési minta követése elpusztítja a települések különbözőségében rejlő alternatív fejlesztési lehetőségeket.

Az elmaradott térségek válsága azonban nemcsak az ott élők gondja, hanem az országé is, hiszen az életképtelenné váló vidék leépülésének következményei áttevődnek a városok és a főváros problémái közé. A változásoknak több feltétele van: új gazdasági célok, új érdekeltségi viszonyok, új tudás, a helyi közösségek megerősítése és a térségi kapcsolatok újjászervezése. Ezek összekapcsolódnak, egy rendszert alkotnak, azaz csak komplex módon lehet sikeresen fejleszteni a vidéket.

Egy valódi nemzeti politika túllát a gazdaság közvetlen érdekein és megérti, hogy nem elég a segélyezés vagy a legkevesebb hozzáértést kívánó munkaalkalmak megteremtése, hanem éppen itt, a szabolcsi, békési vagy más peremvidékeken magukra hagyottan élők körében kellene a leghatékonyabb oktatási-nevelési feltételeket teremteni az életcélok és a mentalitás megváltoztatására. Ott, ahol már az iskolák is megszűnőben vannak, ahol újabb generációk ragadnak az önsorsrontó tudatlanságban, a szegénységben, a kiszolgáltatottságban, egy „Európán kívüli” világban. Ki tudja, mennyi és milyen tehetség és érték vész el a nemzet számára, pótolhatatlanul?! 

A szerző társadalomkutató, ny. főiskolai tanár.

Beugró