A büfé felől nézve a világ gyanús és érthetetlen hely. Túl sok érdek vezérli, túl öncélú. A büfé szempontjából ugyanis csak kétféle ember létezik, a szomjas-éhes, és az, aki megvetően elkerüli a büfét, mert sokallja a felturbózott árakat, a monopóliumot, a felszolgáló modorát. Innen nézve az előadás másodrangú, igazából csak altatás, előjáték a büfében töltött időhöz, ahol már rendeléskor lehull mindenkiről a lepel, és megmutatkozik a pőre érdek.
Onnan juthat mindez az eszünkbe, hogy a minap az Operában az öt éve futó, igen sikeres, telt házas előadást főigazgatói utasítás értelmében kettévágták. De nem azért, mert a hetvenperces Carmina Buranát képtelenség lenne végigülni, vagy rábukkantak egy titkos szerzői utasításra, hanem mert a büfé kompakt előadás mellett kong az ürességtől, vagyis nincs bevétele. A félórás szünet (majdnem annyi, mint a kényszerű „felvonások”) viszont helyére teszi a dolgokat, így annak sem kell szégyenkeznie, aki eleve enni ment az Operába.
A karmester-rendező, Bogányi Tibor olyan önkényesnek és felháborítónak érezte a döntést, hogy azonnal otthagyta a produkciót. Aztán persze jött a könnyes mellébeszélés az igazgató részéről: „„Mi, akik erre az intézményre VALÓBAN az életünket tettük fel és a feladat TÉNYLEG feleszi éjjeleinket és nappalainkat – magyarán nem két hétre betérő vendégek vagyunk itt –, képesek vagyunk mérlegelni a közös érdeket.”
Azt hiszem, nézőként csak hálásak lehetünk az előadás köré tett előadásnak. Pont annyira hálásnak, mint a Novák Katalin és Varga Judit lemondásához vezető történetnek. Ezek ugyanis igen tömören és igen félreérthetetlenül, mintha a dramaturg is ellenzéki lenne, mutatják fel a rendszer működését. Az már régen sejthető, hogy nálunk az egész kulturális életet a büféből irányítják, onnan nézik, onnan méricskélik, próbálják megsaccolni a kinti előadásból zajló hasznot, a becsalogatható emberek számát. Szerző, színész, a látszólagos karmester mind-mind csupán biokellék, az esztétika híg maszlag, igazából a büfé érdeke uralkodik mindenütt. Eddig ezt úgy oldották meg, hogy alapjában véve nem tűnt fel, hacsak nem volt valaki kellően éles szemű, most már viszont megengedhetik maguknak, hogy a látszattal se törődjenek. A büfé az úr mindenek felett. Ezért vezetheti majd a saját bevallása szerint is pártkatonaként dolgozó Demeter Szilárd az összevont múzeummonstrumot, beledobálva mindent, ami még így-úgy hajlott a renitenskedésre. Hiszen nem is olyan régen még védtelen gyerekek nézhettek a világról szóló képeket a Nemzeti Múzeumban, amíg a büfé le nem szólt. Aztán minden ment a maga zsíros útján.
Eljön az idő, amikor a büfé szempontjai végképp átveszik az uralmat. Lesz dínomdánom irodalom, lakodalmas zene és borfilmek a nemzet nagy alkoholistáiról, csakhogy meghozzák a most még képzetlen közönség étvágyát, fokozzák a szomját.
Miklósa Erika, a Kossuth-díjas énekes úgy nyilatkozott az eset után jogos felháborodással, hogy nem a büfének van Operaháza. Csak egy kicsit tévedett: a büfének Magyarországa van.