Szülőfalum, Rém szinte egy csapásra végleg megváltozott. A férfiak téesztagok lettek, a föld először még a nevükön maradt, majd az is lekerült, a lovakat pedig vagy elvitték a szalámigyárba (így mondták) vagy maradtak még egy ideig. (1963-ban kapta a Dózsa Tsz az első traktort.) Az új belépők eldönthették, hogy melyik téeszbe akarnak belépni rokonság, föld elhelyezkedése, vagyoni helyzet stb. szerint. Az újjászervezett téeszeknek a találékony nép nagyon kifejező beceneveket is adott: a Kilián volt a mezítlábasok (szegényparasztok), a Dózsa a fuszeklisok (sváb gazdák), a Kossuth pedig a bőrkabátosok (jobb módú gazdák) téesze. Apámék – a felvidéki naszvadiakkal együtt – a Dózsába tartottak, ami érdekes volt, együtt a korábban üldözött két népcsoport.
Az újjászervezett téeszekben akadt jó pár vetőgép, eke, borona, lovak – lehetett válogatni. A földek persze szétszórva, keskeny parcellákban, különböző minőségben és állagban, az emberek lelkivilágáról és hozzáállásáról meg ne is beszéljünk. Annyi tanácskozást, mint akkor, azóta se láttam. Itt egy csoport, ott egy csoport, hol a téeszirodán – elkobzott sváb-házban –, hol a földeken, hol az utcán, hol a kocsmában. Annyit szidni, mint a téeszeket, a rendszert, én még nem hallottam, mint nálunk a pincében sok téli estén. Aztán elmentek a családok az év végi zárszámadási bálba, és másnap reggelig úgy mulattak, mintha mi sem történt volna. Még mi, gyerekek se aludtunk el hajnalig, mert bámultuk őket és ettük a kifliket, ittuk rá a szódavizet.
A Dózsa Tsz-ben egy falubeli, tekintélyes sváb gazdaember lett az elnök, apám a kertészeti brigádvezető, mert „otthon” Naszvadon (Érsekújvár mellett) is kertészkedtek. Nehezen indult, talán két évben is a tagoknak kellett befizetni a zárszámadáskor. És aztán jött a háztáji, a nagy magyar találmány, máshol meg a szakszövetkezetek, hála Fehér Lajosnak. Mi is háztájiba kaptuk a bevitt szőlőnk egy részét. Igaz, a termelőszövetkezeti tag (így írtam be a középiskolai felvételi kérelembe) dolgozhatott – ahogyan mondtuk – látástól mikulásig, iszonyatosan sokat, de volt látszata.
A férfiak után anyáink, a nagylányok, sőt néha még nagyanyáink is elmentek dolgozni a közösbe, szedték a paprikát, paradicsomot, még fényképész is akadt. Ugyan nem voltak tagok, de férjeik munkaegységét szaporították (első időkben nem havi fizetés volt, hanem munkaegység, egy kikalkulált mérőszám a különböző munkák után). Sokszor nyáron mi is velük tartottunk, nagyobb gyerekek, szedtük versenyben a krumplit, a meggyet és a cseresznyét, a háztájiban szőlőt kötöztük és dohányt fűztünk, majoránnát kapáltunk (ezt utáltam). Nem tudták, hogy nyugdíjuk nemigen lesz, mert akkor még nyugdíjbiztosításuk nem volt.
A ’60-as évek közepén kezdett magához térni a falu – akkor egyesültek a téeszek, csak a Dózsa maradt meg új, szakmailag képzett elnökkel –, mindenkinek volt munkája, akinek mégse, az elment a városba, megszűnt a munkaegység, bért kaptak a tagok. Amikor 1965 után hazamentem a budapesti kollégiumból, anyám mindig hosszan sorolta, hogy a faluban kinek van motorja – nekünk is volt –, majd később Trabantja, Wartburgja. És megmutatta a frissen épített fürdőszobát, igaz, angol WC csak a következő tavaszon lett. Aztán jöttek állami pénzek is a téesznek – tudósított apám – telepfejlesztésre, szőlőtelepítésre, állatok tartására, valahol valakik mégis csak tudták, hogy mi kell a vidéknek, és akadtak politikusok is, akik ezt támogatták. Gépműhely, később baromfitelep és keltető, majd tésztaüzem. Az asszonyok már fehér köpenyben dolgoztak, de hazaérve átváltottak gumicsizmára, mert az ólban egy tucat hízó várta a vacsorát. Kádár nélkül biztosan nem ment volna, mondták apámék a pincében. Igen, ha nincs állami támogatás a ’60-as évek második felétől, akkor nemcsak a vidék, hanem maga a rendszer került volna bajba, és ezt látta Kádár is. Ez nem a szovjet kolhozmodell volt, hanem egy kicsit a kapitalizmus. (Lett is belőle baj a '70-es években, de ez már egy másik mese…) A magyar vidék – és az én falum – tíz év alatt talpra állt. Anyám szerint – akinek nem volt nosztalgiája a régi világ után – ilyen jól a magyar paraszt még nem élt.
Ez a háború utáni falusi jövőalapító nemzedék nagyon megdolgozott értünk és az országért, az biztos. Sokan megérték, hogy fiaik, lányaik diplomát, jó szakmát szereztek, családot alapítottak, városba költöztek és évtizedekkel később elmondhatták, hogy igen, iszonyatosan nehéz volt, de nem hiába. Az a nemzedék minden faluban megérdemelne egy emléktáblát!
