Itt az idő újra megváltoztatni a gránitszilárdságút, átírni a B. cikk 2. pontját: Magyarország államformája – ékes magyar kifejezéssel élve – holding. Úgyis az újabb milliárdokról van szó most is.
Nem történt új a nap alatt, lassan tizenöt év is eltelt azóta, hogy Orbán Viktor kijelölte a centrális erőtér útját. Most Demeter Szilárd, az eddig sem kicsi kulturális birodalom feje az, aki újabb országrészt kap: létrejön a Széchényi Ferenc Közgyűjteményi Központ, holdingként működve, benne: a Magyar Nemzeti Múzeum, az Országos Széchényi Könyvtár, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Természettudományi Múzeum, az Iparművészeti Múzeum és a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum.
Visszhangzott az ürességtől a Magyar Nemzeti Múzeum sokat látott díszterme, ahol két ember ült egymással szemben: műsorvezető és miniszter. És mivel az egyperces mondanivaló és az M5 ötvenegyperces műsorideje közötti űrt ki kellett tölteni, beszéltek hát sok mindent. Beszélt a kultúra mellett innovációért is felelős miniszter a XXI. század harmadik évtizedében arról, hogy „fel kell költöznünk az internetre”, és hogy a mobiltelefonok és az elektronikus eszközök csábítása egzisztenciális fenyegetést jelent. Dalra is fakadt, bizonyítandó, hogyha nem fordítjuk le angolra, hogy „szép selymes lódingom”, akkor azt bizony a mesterséges intelligencia nem fogja ismerni. Érzékeltetve a fontossági sorrendet, csak az éneklés után jelentette be Demeter Szilárdot, a kulturális forradalmárt, akinek kinevezését egy másik birodalom feje: a Szépművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója, a Liget projekt miniszteri biztosa javasolta neki.
Az ernyőtartással megbízott kulturális forradalmár szeret a figyelem középpontjába kerülni, tesz is ennek érdekében rendszeresen elképesztő megszólalásaival. Ám elég okos ahhoz, hogy ismerje képessége határait: az általa vezetett intézmény szakmai munkáját nem befolyásolják érdemben nagyívű gondolatai. Újabb kinevezése után is bízva abban, hogy ez nem változik, vállat von a szakma. A múzeumi dolgozók megtanultak együtt élni a főnökük megnyilatkozásai miatt érzett szekunder szégyennel, és közben büszkének lenni szakmai eredményeikre. Nyílhat kiállítás a szervilisnek igazán nem nevezhető Petri Györgynek szentelve, és nem hallottunk arról, hogy cenzúráznák a Térey-ösztöndíjasok műveit.
Nincs itt semmi látnivaló, Presserrel szólva: „Én úgy emlékszem, hogy nem emlékszem, hogy ki volt a miniszter éppen, mikor…”.. A milliárdok útját eddig is alig lehetett követni, és kicsi az esélye, hogy a NER következő nemzedékét képző Mathias Corvinus Collegiumból kikerülő fiatalok írói hagyatékok, száz éves fényképek fölött akarnának görnyedni vagy Gundel Károly fakanalát szeretnék restaurálni céghálóépítés, kurzusfilm-producerkedés vagy jachtozás helyett. Igaza lehet a politológusnak, aki a megbízható káderek hiányára hívja fel a figyelmet. És az is adhat okot az optimizmusra, hogy úgy tűnik: a NER-elit megfeledkezett A kis gömböc meséjéről. Még csak ott tart, hogy lódingot holdingra váltsa.