Apró, jelentéktelen hírecske, mégsem tudom kiverni a fejemből. Ákos, akit senkinek sem kell különösebben bemutatni, a Kertész Imre Intézetben tart majd beszélgetéssorozatot dalról, irodalomról, hitről és ami még szóba kerülhet. A három alkalomból álló beszélgetésben a partnere a saját lánya lesz, gondolom, leginkább azért, nehogy véletlenül beleszaladjanak egy-egy kellemetlenebb kérdésbe nőkről, női szerepekről, az irodalomban betöltött szerepről, mert ezek ingoványos területek lehetnek.
Amúgy én sokra becsülöm azt, amikor úgymond híres emberek irodalmat népszerűsítik, hiszen ha csak egy rajongó akad majd, aki emiatt lapoz fel egy könyvet, már megérte a felhajtás. Gikszer akkor van, amikor a híres ember önmagáról is úgy képzeli, hogy író és költő, sőt, titokban egyenrangú azokkal, akiket népszerűsíteni akar. Nem mindenkinél van ez így. Hobó, vagyis Földes László úgy készített remek költői esteket, hogy sosem lépett ki a szerepéből, pedig az ő dalszövegei (elég, ha megnézzük a Vadászat vagy a Tábortűz mellett című konceptalbumokat) is a legjobbak közé tartoznak. Máskor pedig tényleg elmosódik a határ dalszöveg és vers között, hiszen Bereményi Géza szövegei papírlapon más mélységet kapnak, mint ahogy más mélységet kaptak Cseh Tamás hangján.
Ákos viszont a kivétel. Miközben a korszak meghatározó zenésze volt és ma is az, az ő dalai akkor a legrosszabbak, és pokolian manírosak, ha költőként próbál dalokat írni és nem popzenészként. Számos jól dúdolható slágere van, és profiként tervezi meg minden egyes koncertkörútját, ám irodalmárként nem jutott tovább a lelkes dilettánsnál. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a három éve megjelent novelláskötete, amely nem véletlenül jelent meg a (kormány)baráti MccPress gondozásában és nem valamilyen rangos szépirodalmi kiadónál. Annak idején kritikát is szerettem volna írni róla, ám a negyedik novella után letettem, mert képtelen voltam végigrágni magam rajta. Őszintén szólva még ezzel sem lenne baj, hiszen mert miért ne beszélhetne hitelesen irodalomról, a literatúra és dal kapcsolatáról, olvasmányélményekről az, aki amúgy nem tud írni? Számomra mégis attól válik mulatságossá és korhűvé ez az átlagosnak tetsző esemény, hogy a háttérben (és ez sem lehet véletlen, ne tévedjünk, hiszen Ákos vérprofi a részletekben) felsejlik Kertész Imre neve. Ezer és egy hely adhatott volna méltó otthont a beszélgetésnek, ám mégis ezt választották.
Annak idején sokan próbálták megfejteni, hogy a hatalom vajon mit szeretne elérni az általa alapított intézettel, miközben sem Kertészt, sem az életművét láthatóan sem lenyelni, sem kiköpni nem tudja, képtelen viszonyulni hozzá a talmi gesztusokon túl. Mert miért is ne gondozná méltó módon az író emlékét és hagyatékát a Magvető vagy a Berlini Művészeti Akadémia? A két otthona?
Ma már ez is érthetőbb. Mert a nevével így lehet ma hitelesíteni olyanok ambícióit, akiket az írószakma úgymond nem fogad be, mert tehetséget még a kormány sem tud venni. Csak kiadót. Formát tartalom nélkül. Költészetet líra nélkül.