Rémen, a Baja melletti kisközségben a háború előtt volt néhány nagygazda, több középparaszt, továbbá sok párholdas szegényparaszt és földnélküli zsellér, napszámos. Az 1945 utáni földosztás ezen a helyzeten valamit módosított és a faluban – ahol nem volt nagybirtok – 182 újgazda kapott pár hold földet; összesen a falu földterületének egyötödét. Többen összefogva – népnevelői biztatásra – alapították meg az első termelőszövetkezeti csoportot (tszcs) egy elkobzott birtokon. 1952 őszére – kemény politikai fellépés árán, de így is nehezen – a falu 90 százaléka téesztag lett, kivéve a néhány kulákká nyilvánított gazdát. Három év alatt három téesz alakult: a Kiliánba a szegényparasztok, volt napszámosok léptek be; a Dózsába leginkább a kitelepítés elől a faluba menekült és az itteni sváb gazdák; a Kossuthba pedig sok újgazda és a felvidékről idetelepítettek mentek. Ez utóbbiba lépett be – igaz, kis időre – 1953-tól nagyapám is.
Rákosi durván, majd Kádár kissé puhábban kollektivizált (így hívták oroszosan a téeszek megszervezését). Az ideológiai vonatkozásokon túl, mindkettőnél kulcskérdés volt a városok folyamatos és biztos mezőgazdasági termékellátása. Rákosi ezt erőszakos kollektivizálással, termény beszolgáltatással, adópréssel és a kuláküldözéssel próbálta megoldani. A falusi gazdák réme a padlássöprés volt, amelyet szó szerint tessék érteni. Az utolsó gabonaszemig… Ekkor indult el sok fiatalember a város felé. Csak paraszt ne legyél, gyerek – mondogatta nekem még később is anyám. Az ő hőse Nagy Imre volt, de nem ’56 miatt – azt alig tudták követni falun – hanem, mert ’53-ban szétengedte a téeszeket és megszüntette a beszolgáltatást, noha előtte pont ő volt az ezzel megbízott miniszter. (Hasonlóan fogadták el aztán – igen! – Kádárt is.)
A falu az ötvenes évek első felében igen felbolydult állapotban volt, és 1952 nyarára már liszt se nagyon maradt. A parasztok aztán 1953 őszétől újra a maguk urai lehettek. Visszakapták a régi ekéket, vetőgépeket, és boldogan hajtották lovaikat. A téeszekből sokan kiléptek, osztozkodtak a bevitt vagyonon, de azért bent is maradtak.
Aztán jött ’56 ősze, amikor a fiatal legények leszedték a vörös csillagot a tanácsházáról és lerombolták a szovjet hősi emlékművet az iskola előtt… (Utóbb nekik kellett újraépíteni – miután kellő „eligazításban” részesültek –, de elég nehezen ment.) Bátyámék németet tanultak az orosz helyett ötödikben és hazahozott egy marék színes kaucsuk Kossuth-címert. És vége lett. Majd nagyapám 1958 nyarán, a Kossuthon hallgatta a bejelentést Nagy Imréről. Az öreg pödört egyet a bajszán és valami Müniket szidott. Az meg ki? – kérdeztem, de csak legyintett rá és kiment a szobából. (Persze, tudjuk, hogy ki volt Münnich Ferenc.)
Majd pár nyugalmasabb év – bár az adóíveket kitartóan hozták –, és a földek kivirultak, a munka beindult. Apám boldog volt, még az erős igásló, Sárga hátára is felültetett néha, jutott is maradt is, a bajai vásárban elkeltek a süldők, a férfiak áldomást ittak rá a sarki kocsmában,.én meg egy nagy pohár málnát. A maradék téeszek már a többedik elnököt „szaggatták”. Aztán Kádár rászánta magát, és 1959 végén megjelentek a faluban az agitátorok, így hívták őket. Csepeli melósok, akik barátságos emberek voltak, fogalmuk se volt a faluról, de a bort, meg a csirkepörköltet szerették. Tudom, mert ketten egész karácsonyig nálunk tanyáztak – a tanácsházán szálltak meg –; nagyapámmal, apámmal próbálták aláíratni a belépési nyilatkozatot a téeszbe. Nem ment, mert egyszer azt már kipróbálták. Igaz, akkor még apám egy évre elmenekült kubikolni Solt mellé a Duna-gátra.
Az év végén aztán keményebb agitátorok jöttek a csepeliek helyett – nevetni a padlásra jártak, mondogatta nagyanyám –, apámat minden nap a tanácsházán nagykabátban az izzó öntöttvas kályha mellé állították, hátha megjön az aláírási kedve. Kezei, lábai majd’ lefagytak a Don-kanyarban, ezért aztán igen bírta a meleget. Ezen még sok év múlva is nevetett. Január közepére végül nagyapám és apám is aláírta – de azért páran még kimaradtak – és csend terült a házra. Szinte lihegett a falu, úgy kimerült, már megint…
És megbolydultak a porták. Kivezették a lovakat, teheneket, elvitték az ekéket, apám öntözőgépét – még 1948-ban, az áttelepítéskor hoztuk magunkkal, Naszvadról –, az új szekerét, a féltett vetőgépet. Pár tyúk maradt és egy hízó, hogy vágni tudjunk. Nagyanyám a fejét fogta, nagyapám pedig csak téblábolt az üres istállóban – bátyámmal ijedten néztük. Itt az új világ, sóhajtott anyám. Apám februártól már a téesz melegágyait készítette elő a kertészetben, a vasárnapi kismise után sokat voltam kint mellette.
