Maga a paraszt szó is az idők folyamán pejoratív felhangot kapott. A paraszt, az paraszt volt, nemcsak Laczfi nádor szerint a Toldiban – Hé, paraszt! –, de a felkeléseink is parasztlázadások voltak és én mindig kihallottam ebből valami negatívat... A ’30-as évek népi írói hozták „divatba” a parasztságot, a népiséget, és az akkori politika is érdeklődött iránta. De inkább, mint „politikai termék” került a politikusok szótárába, merthogy közben a parasztokból szavazótömegek lettek...
Rákosit is láttuk a búzamezőben – ezen nagyapám csak somolygott –, de Kádár Jánostól a recsegő néprádióban hallottuk először azt, hogy „forradalmi munkás-paraszt kormány”. Bár ez meg éppen nagyon sok embernek nem tetszett, persze más okból. Még a bevallottan proletárdiktatúra is munkás-paraszt szövetség volt (később jött hozzá a haladó értelmiség), majd született néhány emlékezetes film, regény a vidék/parasztság tematikában és a pártkongresszusokon is szóba került a „termelőszövetkezeti parasztság”.
Mostanra viszont szinte teljesen eltűnt nemcsak „az” a parasztság, hanem maga a szó is és vele együtt eltűnt a magyar vidék (!) rendszerváltás előtti három évtizede. Egyes tudományosnak szánt írásokban – és nagy, sátoros, átpolitizált ünnepnapokon – elő-előkerül, hogy a kollektivizálás tönkretette a hagyományos paraszti életmódot és gazdaságot, a téeszesítés óriási károkat okozott a vidéknek, az emberek lelkének stb. Legyünk méltányosak, ezek eléggé elnagyolt kijelentések. Valójában túllépett a társadalom azon a korszakon, besöpörte a szőnyeg alá, van elég baj most is.
Feleségem, Zsuzsi régi emlékek között válogatott – nagymama naplóját írja – és megláttam egy fotót. Férfiak, szülőfalum, a Baja mellett Rém község római katolikus egyházközsége képviselő-testületének tagjai, Máhig Ervin plébános, főesperes vezetésével 1963. november 10-én – az időpontra nem árt figyelni! Micsoda idők! A fotón egy másfél ezres lélekszámú falu sok évtizedes történelme. Javakorabeli és idősödő, tekintélyes parasztemberek, akiket erősen megtaposott a XX. század. Mindent megéltek. Forradalmakat, két háborút, Trianont és a Don-kanyart, majd a zsidók elhurcolását (voltak ott is, bizony), a földosztást, a demokráciát (mert akkor így mondták) és a Rákosi-rendszert, a svábok kitelepítését és a felvidékiek idetelepítését (ilyen volt az én családom is), a kuláküldözést és az erőszakos kollektivizálást, a padlássöprést és Nagy Imrét, '56-ot és Kádárt, és aztán megint a téeszeket.
És 1963 őszén ott ülnek-állnak a rémi plébánia udvarán, arcukon a kemény munka sok évtizedes nyomaival, rendíthetetlen hittel és optimizmussal. Egy falu gerince – ami adja a tartást! –, azok az apák, nagyapák, akiknek óvó szeme előtt nőttünk fel az '50-es és a '60-as években. Ügyeltek ránk akkor is, ha rosszalkodtunk a faluban, ha apánk nem volt a közelben, mert valahogy összetartoztunk. A múlt egyik utolsó boldog pillanata!
A falu akkor még nemcsak házak és emberek számossága volt, hanem közösség, amely az ott lakók minden különbözősége ellenére is összetartott, figyeltek a másikra, becsülték, ha a szomszéd előbbre jutott, még az irigység is inkább többre sarkallt. Tudom, hogy különböző életet éltek, de láttam még őket dolgozni – asszonyaikkal együtt – kint a földeken, lovaskocsit hajtani és keserűen a pohár fenekére nézni, majd felállni a Kádár-féle kollektivizálás után. Nélkülük még a téesz se lett volna később a híres rémi Dózsa György Mgtsz. Meg persze mi se, akik továbbtanulhattunk, szakmát szerezhettünk és most büszkén visszakalandozhatunk hatvan évet.
Nekem személyes emlék is ez a fotó – vasárnapi mise után, közös ebéd előtt –, mert sokat ministráltam Máhig plébános úrnak, aki gyakran volt nagyapám vasárnap délutáni beszélgetőpartnere egy pohár kadarka mellett. Ráhajoltak Kelet-Európa térképére, bütykös ujjaikkal végigkövetve a határokat – a győri Károly-bakáknál harcoltak a Nagy Háborúban. És azért is személyes emlék, mert a fotót apámnak (aki ugyancsak a képen van) a névnapjára dedikálta a plébános úr, aki 27 évet szolgált Rémen és tanított nekünk hittant az iskolában – a szomszéd helyiségben a tanári szoba – és néha adott egy-egy kis pofont, ha nem készültünk.
Borrrzasztó! Isten szeme mindent lát – mondta ilyenkor és fél szemmel feltekintett a Kádár-címerre…
