Kada Józsi bácsit mint elfogadott trónörököst még a Horthy-rendszer végnapjaiban – titokban – meg is koronázták, így királlyá avanzsálhatott, azaz a regénybeli jelen időben népünk inkognitóban élő uralkodóval rendelkezett. Persze, olyannal, amilyennel. A királyunk ugyanis majdhogynem nyomorog, fizikailag és mentálisan egyaránt rohamléptekben hanyatlik, egy faluszéli házban tengődik, pénzéből a rezsire sem telik rendesen, étrendjében a krumplis tészta váltakozik a csupasz kenyérből és egy kis tejből álló menüvel, vendégeit pedig valami olyan borzalmas lőrével kínálja, ami aligha látott valaha is szőlőt. Alakja, életmódja bizony semennyire sem idézi a „daliás időket”.
Az persze, hogy valaki – mint megtudjuk – negyvenkilenc évnyi munka után ennyire filléres gondokkal küszködik, azaz párialétre kényszerül, önmagában is vérlázító, ám a cselekmény fősodra szempontjából mégiscsak másodlagos jelentőségű. Jóval lényegesebb, hogy amikor féltve őrzött titkára fény derül, azaz kezdenek elszánt hívei lenni, nyilvánvalóvá válik: eredendően képtelen a reá szállt titulusának megfelelően viselkedni és gondolkodni. Személye teljességgel felkészületlen, minden tekintetben alkalmatlan a vágyott, valamelyest mégiscsak betölteni kívánt szerepre.
Arról, hogy uralkodóként mit tenne, csupa anakronisztikus sületlenség, ócskábbnál ócskább frázis jut eszébe, kulturális igényszintjét pedig elég pontosan jelzi, hogy Wass Albert, valamint Szeleczky Zita ténykedését ítéli a legmagasabb nívójúnak.
Észszerűen mindössze akkor dönt, amikor elhatárolódik a legradikálisabb követőitől, akik a fegyveres akcióktól – magyarán: terrorista merényletektől – sem riadnának vissza, idővel azonban még ezt is megváltoztatja, s elfogadhatónak tekinti az erőszak alkalmazását. Valami egyáltalán értelmezhetőt szinte csak akkor mond, amikor arról elmélkedik, hogy a hatalomban lévőknek kiváltképp nem lenne szabad a vagyonuk gyarapítására összpontosítaniuk: „mert itt mindenki a szerzésre gondol, senkit sem érdekel semmi más, csak hogy minél több legyen, több, több, és még több, pénzből élünk, mondják cinikusan, és azt hiszik, hogy igazuk van, és ezért a legaljasabb cselekedetre is képesek”. Ez persze, nem éppen eredeti felismerés, de úgy tűnik, be kell érnünk ennyivel.
Hívei között természetesen mindenféle szerzet akad – a hullámzó létszámú csapat a kőkemény, militáns szélsőjobboldalitól, a verőlegénytől, az önjelölt történész szakértőn át a naiv álmodozóig sok-sok változatot magában rejt.
Az utóbbiakat reprezentálja – szarkasztikusan – a Krasznahorkai László nevű fiatal tanár, aki a munkája mellett versek megzenésítésével foglalkozik. Kockázatokat vállalva azért szegődik egy időre a király önkéntes szolgálatába, mert a kiábrándító, ám normális úton egyelőre meghaladhatatlannak tűnő valósággal szemben a trón föl-fölsejlő aurája valami – átmeneti – reményt nyújthat. Az erre fogékony elme számára valami nemesebb, emelkedettebb fölsejlő ígéretét jelentheti.
De villámgyorsan kiderül: ez a botcsinálta király és hasonlóan dilettáns udvartartása a fennállóval szemben nem kínálhat semmiféle alternatívát. Mint láttuk, a kvalitásai miatt erre eleve képtelen lenne, ráadásul a regnáló hatalom kénye-kedve szerint játszik Kada bácsival és híveivel. A hivatalosságok eleinte igyekeznek – álságosan többé-kevésbé barátságos arcot mutatva – kipuhatolni, felhasználhatják-e őket (afféle „hasznos idiótákként”) valamire. Hamar rájönnek, semmire sem jók, ekkor viszont habozás nélkül, könnyűszerrel elsöprik őket. Úgy, hogy szinte nyomuk sem marad.
A szatirikus ábrázolás egyik alapüzenete szerint az uralomért vívott küzdelmek, egyáltalán a modern hatalmi struktúrák világában a származás – legalábbis önmagában – fabatkát sem ér.
S hiába az előkelő genealógia, Kada bácsi sosem királyként, hanem csak egy halmozottan hátrányos helyzetű, habókos csodabogárként viselkedik és gondolkodik. „Maga a magyar király?” – kérdezi hősünktől a történet zárórészében az orvos az elmegyógyintézetben. A bármiféle intézményi feltételt nélkülöző örökösödési mítosz törvényszerűen halad e profán jelenet felé.
A műfaji sajátosságok esetünkben is meghatározzák az értelmezés kereteit. Ezekből eredően nem lehet kérdés az, hogy a főszereplő valóban az Árpád-ház kései tagja-e. Miként az irodalom szabályrendszerén belül maradva például azt sem firtathatjuk, hogy Liliput lakói tényleg ennyire parányiak-e, s nem pusztán érzéki csalódásról van-e szó, vagy netán arról, hogy Gulliver előzőleg túl sok rumot fogyasztott.
Zsömle odavan – a regénycím nagy nyomatékkal utal arra, hogy a kedves kiskutya a cselekményben, ezáltal a mű eszmevilágában is fontos szerepet kap.
A végletesen eltorzultnak ábrázolt mikro- és makrokörnyezetben ugyanis ő az egyedüli lény, aki – teljes összhangban biológiai meghatározottságaival – azt teszi, ami a létezők láncolatában a dolga, aki úgy viselkedik, ahogy fajának evolúciója értelmében kell: ragaszkodik a gazdájához, feltétel nélkül megbízik benne, ennyiben tehát teljességgel kiszolgáltatott neki. Az emberi ostobaságok és gyarlóságok sorozata azonban őt is idejekorán elpusztítja. Zsömle eredendően ártatlanul válik áldozattá. Végzete épp emiatt lehet a befejezés talán legnyomasztóbb része.
