Alekszej Navalnij nincs többé köztünk. A tétovázó mondatot magyarázza, hogy ez idő szerint nem tudjuk, hogy rosszullétét követően halt meg, vagy megölték. Az orosz állami médiának nem hiszek, így ha ott azt állítják, a haláleset kapcsán kizárják az idegenkezűséget, az nem jelent semmit. Putyin akkor is legádázabb politikai ellenfelének tartotta, ha nevét soha nem ejtette ki, ami a legárulkodóbb. Most halálának ténye lehet a vele kapcsolatos egyetlen bizonyosság.
Ízig-vérig orosz volt, a legjobb fajtából. Hitt magában, kétségbe ejtő körülmények között is vállalta a harcot a fennálló hatalommal szemben. Küldetéses ember volt, de arrafelé ez nem megy másként. Ha valaki józanul méri fel az oroszországi erőviszonyokat, ha tudja, miként működik az államhatalom, hogyan és kik ellen veti be erőszakszervezeteinek sokaságát, akkor nem vállalja a harcot, mert életünkből csak egy van. Navalnijnak sem volt több, és mégis csatasorba állt. Nem volt még harminc éves, amikor a progresszív és tekintélyes ellenzéki párt, a Jablonko tagja lett, ahonnan hamar kizárták. A lehetetlennek tűnő utat választotta, maga alapított mozgalmat, és így vitte tovább a harcát Putyin rendszere ellen. Nyomoztak és koholt vádak alapján elítélték, börtönbe zárták, rövid idő után szabadult. Utóbb erre a teljesen szabálytalan eljárásra hivatkozva kizárták az elnökségért folyó versenyből, amiben Putyin ellenfele lehetett volna.
Megpróbáltatásainak ez csak a kezdete volt. A világ 2020-ban kapta fel újra vele kapcsolatban a fejét, amikor arról értesült, hogy egy Tomszkból Moszkvába tartó repülőúton Navalnij rosszul lett, kényszerleszállást hajtottak végre, és az omszki kórház orvosai a halálból hozták vissza. Nem tartották valószínűnek, hogy mérgezés miatt került volna életveszélyes állapotba, ám amikor a berlini Charité kórházba menekítették, napok alatt kiderült, hogy a Novicsok nevű idegméreg nyomaira bukkantak szervezetében.
Választhatta volna az emigráns politikusok viszonylag kényelmes életét, bár az orosz titkosszolgálat elől Berlin vagy London nem feltétlenül jelent menedéket. Ő mégis hazament. Hazament, mint a bolsevik forradalom rémséges következményei elől az olaszországi Capri szigetére menekülő Gorkij, akit világhíre sem mentett meg attól, hogy Sztálin végezzen vele.
Navalnijt nemzetközi ismertsége sem védte meg a se Istent, se embert nem ismerő Putyintól.
Ennek az egészen különleges embernek semmi köze Lermontov regényhőséhez, Pecsorinhoz, a XIX. század felesleges emberéhez. Navalnij éppen ellenkezőleg: szükséges ember volt, akinek célja és feladata volt egy olyan korban, amikor a halált kell vállalni, hogy mindezekből valami megvalósulhasson. Róla nem fognak regényt írni, pedig a XXI. század Oroszországától megérdemelné a korunk hőse elnevezést.
A putyini rendszer ellen vívott harcáról Németh László egy idevágó gondolata jut eszembe: „A reménytelenségben (…) van valami kétszer kettő fölötti remény. Maratonnál a reménytelenség győzött.” Moszkvában még nem, de ott is fog.