Néhány évvel ezelőtt Eötvös Péter egy operát (Senza Sangue) írt annak a problémának a megoldására, hogy mennyire nehéz Bartók Kékszakállújához társdarabo(ka)t találni. Ez a nagyjából egyórás mű - amely valójában egymagában is megállná a helyét, de ahhoz túl rövid - általában koncertek második részében kerül sorra, ha éppen nem az operában játsszák.
Bár azt Eötvös Péter is elmondta, a párválasztás a Kékszakállúhoz inkább az operában nehéz, a hangversenyeken nem annyira, most az első rész műsora a két Liszt-művel különösen jól illeszkedett a Kékszakállúhoz. Liszt Orfeusz című szimfonikus költeménye is a próbára tett férfi-nő kapcsolatot dolgozza fel, és egy hangversenyen a szokásos nyitányként is előadható a viszonylag rövid, valamivel több, mint tíz perces mű. A Rádiózenekar kissé nehézkesen kezdett, jó pár percig nem lehetett tudni, hogy a Müpa-beli, ünnepi színvonalú Ring-előadások egészen kiváló együttesét, vagy a hétköznapok zenészeit halljuk-e majd. Szerencsére Kovács János is a legjobb formáját mutatta, így hamarosan teljes szépségében - lehet mondani, azon túl is -, tartalmilag is mély megértésről tanúskodó fromában hangzott fel a mű.
A hagyományos felépítést követő hangversenyen a versenymű Liszt Haláltánca volt, amely variációsorozat a középkori Dies irae témára: ha úgy vesszük, Judit attól kezdve, hogy megismerkedik a Kékszakállúval, haláltáncot kezd járni. A szólista Ránki Dezső volt, aki a sztárolt fiatal zongoristákat megszégyenítő lendülettel, virtuózitással és persze - ezt mondani sem kell - muzikalitással adta elő a szólamot: ha kellett, dübörgött, ha kellett, finoman dalolt, ha kellett, félelmetesen pörögtek ujjai. És a karmester és zenekar mögötte ismét nagyot alkotott, figyelemre méltó volt a zenekari szólamok megjelenítése is, nem egyszerű kísérőként voltak ott. Szépek voltak a hangszínek, értelmező hangsúlyokkal szólaltak meg az éppen fontos motívumok.
Az ilyenfajta nagyzenekaros hangversenyek ideális helyszíne a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, a Zeneakadémia Nagytermének színpada végül is csak viszonylag kis létszámú szimfonikus zenekaroknak tud helyet adni, de azok nagyot tudnak ott szólni, sokszor “beszorul” a hangtömeg a viszonylag kis légtérbe. De most nem csak hallottuk és tudtuk, hogy hangosan játszik a zenekar, vagy főleg a Müpában eléggé gyengén hallatszódó basszus vonószólamok, hanem szinte fizikailag is ütöttek a hangok. Persze ehhez minimum kitűnően kell játszani, hogy minden szépen hallatszódjék, ez most sikerült a rádiósoknak, így - különösen amikor Ránki is játszott - az is kiderült, miért lehetett 1907 óta annyi emlékezetes zenei esemény színhelye a mára már gyakorlatilag másodlagossá vált, bár több műfajhoz Müpáénál sokkal alkalmasabb terem. (De hát a jegyeladások száma nagy úr.) Vagyis a helynek van szelleme, amely most nagyon is megjelent.
A Kékszakállú sajnos éppen ezért is volt problémás. Bár a Müpában is hallottam olyan, más szempontokból egészen kiváló előadást, amelyet beárnyékolt, hogy a zenekar gyakran elnyomta Juditot, itt ez szinte folyamatosan jelentkezett, a hangosabb részekben - amikor hagytam el az épületet, két mögöttem beszélgető huszonéves fiatalember is éppen ezt kifogásolta -, Horti Lilla és Kálmándy Mihály hangja sem hallatszott igazán. Szövegeiket gyakran emiatt nem lehetett érteni, pedig amikor lehetett, nagyon tisztán érthetően énekeltek, az ő részükről ez nem lehetett akadály. Ennek ellenére azért nagyrészt hallani lehetett, hogy Horti drámai Juditot énekelt, szép hangon, kifejező módon. Amennyire lehetett, jelen volt mint operaénekesnő, ritkán tekintett a kottába, igyekezett a mimikájával játszani. Kár, hogy ezzel inkább a némafilmek naiváinak eszköztárát idézte, ellentétben azzal, amit énekelt. Kálmándy is szép, kifejező baritonjával volt jelen - drámai súlyával kevésbé -, de szinte állandóan a kottába nézve, a játékból, - aminek azért egy ilyen koncertszerű előadáson is valamennyire jelen kellene lennie, főleg, ha már partnernője benne van - kivonta magát. Kovács rutinos operakarmester módjára irányította az előadást, és sok részletet, szépet, vagy kifejezetten úgy komponált nem szépet és hangosat, vagy halkat jól hangsúlyozott, ráirányította a figyelmet arra, hogy a zenekarra bízott zenei anyag is komoly részese az egésznek. A végén tehát a siker megérdemelten nagy volt.
Infó: Liszt: Orfeusz, Haláltánc. Bartók: A kékszakállú herceg vára. Ránki Dezső zongora, Horti Lilla szoprán, Kálmándy Mihály bariton. Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, karmester: Kovács János. Zeneakadémia, Nagyterem, február 9.
