Lehetne keresni az ürügyet, miért ír az ember egy mozifilmről televíziós rovatban. Mondjuk azért, mert…, mert reméli, hogy a tévécsatornák majd sokszor műsorra tűzik. Vagy agyalhatna, hogy inkább kezelhető tévéfilmként, mert zárt térben játszódik, sok dialóg, közelkép… De hagyjuk ezt! Egyszerűen vannak művek, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Ilker Çatak filmjéről, A tanári szobáról akkor is megpróbálnék írni, ha a sportrovatban dolgoznék.
Németországi iskolába csöppenünk, amely egészében konszolidáltnak tűnik. Vegyes ugyan az osztályok nemzetiségi összetétele, igen, migráns származásúak is vannak szép számmal a gyerekek között, de velük se sokkal nehezebb bánni, igyekeznek beilleszkedni. A tanári szoba hangulata se jelez éles konfliktusokat némi odamondogatáson túl. A vezetés nyitott, körültekintően próbálja kezelni a felmerülő problémákat, bevonja a diákok képviselőit az őket érintő döntésekbe. A tanulók egymás jegyeit sem ismerhetik, hogy egyikük se kerüljön megszégyenítő helyzetbe. Demokratikus világ, tiszteletben tartják a deklarált jogokat. Mégis fojtogató feszültséget érzünk. Mert mindez nem szervesen működik, hanem előírt szabályok mentén, amelyeket mindenki igyekszik görcsösen betartani. Vissza kell fogni az indulatokat, a hatalmi, utasításos hangot, s ami a legnehezebb, az előítéleteket. Mindez még pokoli nehezen megy. Erőfeszítést igényel egyenrangúan kezelni a német és a különböző nemzetiségű gyerekeket és szüleiket, nem fenyíteni, egyeztetni a diákokkal.
Világos, hogy egy komolyabb konfliktus azonnal kibillentheti ezt a felvilágosult egyensúlyt. Amely be is következik.
Lopások történnek az iskolában. És hiába az igyekezet, hogy körültekintően vizsgálják ki a dolgot, működésbe lépnek az indulatok. Egy török származású kisfiút vádolnának. A korrektség, a józanság megőrzése kemény küzdelembe sodorja az iskola odaadó, érzékeny tanárnőjét, Carlát. Noha nem harcos típus, tekintete a világtól való rettegést tükröz, igazságérzete mégis kikényszeríti belőle, hogy következetesen képviseljen elveket. Helyzete akkor válik igazán drámaivá, mikor laptopjának kamerája rögzít egy lopást, amely az elkövető bevillanó ruhája alapján Carla legjobb tanítványának anyjára, az iskola egyik gondnokára tereli az egyértelmű gyanút. A tanárnő szeretné emberi módon tisztázni vele a helyzetet, de merev elutasításba ütközik, az esetből hivatalos ügy lesz. Számtalan jogi és erkölcsi útvesztővel, vádaskodásokkal, Carla megbélyegzésével, aki egy időre elveszti tanítványai bizalmát.
Az iskolában játszódó történetek mindig kiváló lehetőséget kínálnak a társadalmi rendszerek, viszonyok modellálására. Ma is jó fogódzót nyújtanak a szociális szemléletű művészet számára. A kortárs filmművészet egyik francia gyöngyszeme Az osztály, de említhetjük a bolgár A leckét vagy az orosz Mártírokat is.
A tanári szoba azért emelkedik tán pár centivel föléjük, mert történetével nem csupán súlyos jelenségekre reflektál, hanem bele tudja sűríteni a liberális demokratizmus alapvető emberi és közösségi dilemmáit.
A lélekemésztő ütközést elvek, érzelmek, hagyományos beidegződések, a jogszerűség és az emberiesség, a polgári megbékéltség és értékképviselet között. Miközben rengeteg szabályt kell betartani az emberi jogok, a demokratikus egyeztetés, az egyenrangúság, mindenki méltóságának megőrzése érdekében. Ám mindez önmagában nem varázsol harmonikus viszonyokat az emberek kapcsolataiba, elfojtott feszültségek mardossák őket, közéleti magatartásukban, kiállásukban is ott a kényszeredettség. A tanárok és diákok között pedig hiába alakítanak ki demokratikus szabályokat, minden a tanári kar emberségén, korrektségén múlik, mert alapvetően továbbra is hatalmi helyzetben vannak. A rendszer borzasztó törékeny ideális formájában, a legkisebb sérüléstől is összeomolhat. Mindez szinte elviselhetetlen teherként jelenik meg a valóban hősnőnek tekinthető személyiségében, magatartásában. Meghúzná magát, de nem teheti, megértő hangja meg nem értésbe ütközik, ha előírásokat hív segítségül, ingerlő.
De ha a rendszermodell szintjéig nem tudunk vagy nem akarunk eljutni, önmagában a lelkiismeretesen végzett tanári munkáról is megrázó képet nyújt a film. Emberpróbáló tevékenység egyben tartani naponta több, eltérő kultúrájú, képességű, társadalmi hátterű gyerekekből álló, képlékeny közösséget, s közben tudást közvetíteni feléjük, képességeket fejleszteni. Megfizethetetlen erőfeszítés.
Olyan alkotás született hát, amelyről nagyon sokat lehetne beszélni. Egyben sikerült azt is bizonyítania, hogy a szociális témákat nem kell teljesen átengedni a dokumentumfilmeknek, mert egy sikeres művészi ábrázolás rendszerszinten képes átláthatóvá és átélhetővé tenni súlyos problémákat. Pár évtizede egy ilyen filmről még cikkek, tanulmányok sora jelent volna meg, közírók, közgazdászok, szociológusok, politikusok meg persze pedagógusok értekeztek volna róla. Témája lett volna hétköznapi beszélgetéseknek, vitáknak. Egyszóval, igazi társadalmi visszhangot váltott volna ki. Ma a filmkultúra buborékjába zárva várhatja, kap-e Oscar-díjat.
