Volt olyan, hosszan tartó időszaka az emberiségnek, amelyben az ember természet adta módon egységben élt környezetével. A környezet mindent magába foglalt: az élettelen és az élő természetet, valamint a különböző népcsoportok sokféleségét és azok közösségeit. Például egy magas hegy, bővizű folyó, háborgó tenger az isteni jutalmazás és/vagy büntetés szimbóluma volt, az emberi tevékenység pedig magától értetődően a közös célok és érdekek mentén zajlott. Az ember és környezete között jól működő és tartós kölcsönösség egységessé formálta az emberi világot.
Az újkortól kezdve gyökeres változások történnek: jelek sokasága utal egyre inkább az egység látványos megbomlására. Az ember fokozatosan leválik a természetről: a természet már nem úgy áll elő számára, mint a vele egyenértékű, tiszteletre méltó világ, amellyel harmóniában lehet és kell élni, hanem puszta erőforrásként, amelyet viszont vég nélkül kifoszthat. Eltűnik a régi összhang, a kölcsönös belátás, a józan együttműködés az ember és a másik ember között: az ember könyörtelenül alárendel mindent saját, önző gazdagodási vágyainak és törekvéseinek. A másik ember már nem társ, nem egyenrangú lény, hanem inkább valamilyen tárgy. Eszköz arra, hogy kiszolgálja saját gyarapodását, méltatlan helyzetbe süllyesztve a többieket. Lényegében a tőkeműködés természetéről van szó, amely sok más fontos változás mellett létrehoz egy új világtörténeti képződményt, az úgynevezett profit egyeduralmát, „mindenek fölöttiségét”.
Max Weber szociológus és társadalomkutató idestova száz évvel ezelőtt megfogalmazta, hogy a profit világhódító térnyerése, annak szüntelen visszaforgatása, már-már görcsös felhalmozása, mindenáron való növelése egyenesen mítosszá vált. Mára már mindenki számára kizárólagossá vált például a globális GDP-növekedés mítosza. Se szeri, se száma az olyan napi politikai csatározásnak, amely szerint a mindenáron való növekedés elve – ahogyan egy kortárs magyar filozófus fogalmaz – a „kábító bálványimádat csapdájában” vergődik. A mítosz már a hétköznapi életben is megjelenik. Ahogyan Krasznahorkai László kritikailag fogalmaz, az a fontos, hogy mindenben „minél több legyen, több és még több”.
Korunkban a világ fejlett régióiban a gazdasági növekedés lázálma magasabb fokozatra kapcsol: lassan, szinte észrevétlenül túlnő a gazdasági és a politikai szféra világától, és – új tartalmat felvéve – általános, egyetemleges társadalmi paradigmává alakul át. Mintha minden emberi tevékenység és minden gondolkodásmód vezérlő elvévé válna a folyamatos növekedés, a gyarapodás, a még többet akarás. Mintha természetes és nyilvánvaló tartozéka lenne minden társadalomműködésnek, az élet valamennyi megnyilvánulásának a túlfogyasztás, a folyamatos szerzés. Mintha az egyre gyarapodó családi javak, a még több autó, háztartási berendezés, divatos ruházat, utazási célpont, emberi kapcsolat, a még imponálóbb tanulmányi eredmény, sportsiker, tudományos publikáció és művészeti alkotás lenne az egyedüli, kizárólagos mérce a boldoguláshoz.
Nyilván nem arról van szó, hogy tagadjuk meg a gyarapodás, az új szükségletek és erőfeszítések jelentőségét.
Nem vitás, mindez motorja a haladásnak. Azonban emberi mivoltunk létét és jelentőségét egyszerűsítenénk és szegényítenénk, ha azt hinnénk, hogy az élet, és benne maga az ember lényege visszavezethető lenne pusztán számadatra, mennyiségi mutatóra. Ennek végletes és torz megnyilvánulását olvashatjuk például Az ember tragédiája XII. színében (Falanszter): lépjen elő a „Négyszázadik szám!” (Platón). Jön a dörgedelem: „Úgy elmerültél álomképeidben, / Hogy a rád bízott marha kárba ment. / Hogy ébren légy, borsón fogsz térdepelni.” A büntetés azonban nem ér célba: a filozófus nem tagadja meg önmagát, és így replikáz: „Még a borsón is szépet álmodom.” Vagyis az emberi lény szárnyalását, végső soron szabadságát nem lehet gúzsba kötni, elhibázott és méltatlan törekvés lenne azt lecsupaszítani holmi számadatra, mennyiségi tényezőre. Az ember sokkal összetettebb, bonyolultabb, titokzatosabb lény, mint gondolnánk. Ráadásul még kiszámíthatatlan is.
Mintha a számok és a teljesítmények boldogságérzetet keltő bűvöletében elfelednénk a „kevesebb olykor több” mindennapi bölcsességét! De gondoljuk tovább! Látjuk-e ma az erőforrásaink végességét, szembesülünk-e végre az erőforrásokhoz jutás aránytalanságaival, és legfőképp igazságtalanságaival? Tudnánk-e ténylegesen küzdeni a növekedés mítoszával? Az utóbbi évtizedekben született néhány figyelemre méltó javaslat: Serge Latouche, Dominique Belpomme és mások megfogalmazták az úgynevezett nemnövekedés kérdéskörét. A nemnövekedés kifejezést többféle fordításban olvashatjuk, például fenntartható fejlődés, visszafogott növekedés. Magam az utóbbit fogadom el, mivel ez nem tagadja a növekedés tényét, ám korlátozza a megvalósítását, gyökeres visszafogását hirdeti. Valójában mi a lényege a visszafogott növekedésnek?
Fogadjuk el azt a józan megállapítást, hogy a növekedés mítosza tulajdonképp rémálom, kvantitatív téboly, az emberiség rákja. Mert az nem más, mint a természeti erőforrások egyoldalú kiaknázása, a természeti javak, anyagok felelőtlen tékozlása, folyamatos pusztítása.
A rövid távú gazdasági és politikai sikerek vonzóak ugyan, de távlatilag és végső eredményüket illetően romboló hatásúak. Csak kisajátítjuk, gyarmatosítjuk a természetet. És ami még súlyosabb: társadalmi-politikai hatásként csak megalázó és méltatlan függőségbe hozzuk embertársaink jelentős részét. A növekedés mítosza etikai alapon nézve az ember mérhetetlen gőgjét fejezi ki, amely csaknem lehetetlenné teszi annak a mély tanulságnak a megértését, majd közös elfogadását, miszerint „lehetetlen egy véges világban végtelen növekedést elérni”.
A visszafogott növekedés, mint új modell, gyökerében más világlátást és hozzáállást igényelne, mint amit eddig megszoktunk. Új alapokra kívánatos helyezni a gazdaság működését, a politika irányítását, a világról való átfogó gondolkodást. Ez azonban csaknem lehetetlen feladatnak ígérkezik. Azt hiszem, a társadalom még nem érett meg ilyen horderejű változásokra. A kemény gazdasági érdek, a profit biztosításának szempontja ellenáll mindenféle önkorlátozásnak: a tőketulajdonos, a vállalatvezető, a multinacionális cég nem mond le a haszonról semmilyen természet- és emberbaráti erény által vezérelve. De nem tekinthetünk el az ember gyarló természetétől sem. A fogyasztói társadalom emberére (kényszerhelyzeteket kivéve) nem az jellemző, hogy visszafogja szükségleteit, vágyait. Ellenkezőleg, olykor erején felül minduntalan új igényekkel áll elő. Nem, vagy nehezen adja fel megszokott életszínvonalát. Mi fogja a vásárlót arra késztetni, hogy például ne vegye meg a legdivatosabb cipőt, a hét nyelven beszélő horgászbotot, a betegséget egy csapásra megszüntető csodaszert, a még többet tudó okostelefont? Mi fogja a cipőgyártót, a horgászbotkészítőt, a csodagyógyszert forgalmazót, a multifunkciós fejlesztőt rávenni, hogy érdekeit korlátozza, netán ellenére tegyen?
Úgy tűnik, a visszafogott növekedés programjával alapvetően nem tudunk mit kezdeni,
annak ellenére, hogy sorra alakulnak mozgalmak (pl. a tudatos vásárló, a fenntartható fejlődés szorgalmazója) a fogyasztás önkorlátozására. Ám ezek hatása ma még elenyésző. Ugyanakkor a Föld népességének jelentős része számára nemhogy a növekedés mítosza, vagy visszafogottsága, hanem még a napi élelem és víz előteremtése a legfőbb probléma. Minek kellene bekövetkeznie, hogy reális alternatívaként ők is részesei lehessenek a javak megtermelésének és fogyasztásának? Egyelőre nem látni, hova fut a spirál. Látni viszont, hogy eddig nem tapasztalt mozgások bolygatják a közel 8 milliárd embert hátán hordó bolygónkat. Szomorú, és az emberi történelemhez méltatlan lenne, ha természeti és/vagy társadalmi kataklizmák jelentenék a megoldást. Továbbá előfordulhatnak olyan beavatkozások a társadalmi folyamatokba, amelyekre ma még gondolni se tudunk vagy merünk.
Magam – minden komoly probléma mellett – mégis hiszem, hogy a szükséges változásokat nem a végzetes természeti és társadalmi sorscsapások (legsúlyosabb esetben a civilizációnk összeomlása) hozzák el. Bízom abban, hogy az ember alapvetően megérti a valóságban zajló folyamatokat, felfogja az új kihívásokat, és az eddigieknél hatékonyabb együttműködéssel megbirkózik azokkal.
