„Ha egy színész politikai jelszavakkal veszi magát körül, elveszíti a belső szabadságát. Legyenek azok bármilyen jelszavak! A színház lényege más. Több ennél. Túlmutat a történelem kulisszáin, túllép időn és politikán” – mondja Henrik Höfgen színész még az 1920-as években, Klaus Mann Mefisztójában. Csakhogy ezután a XX. századi történelem sok mindenkit elsodort, bedarált, többek közt Henrik Höfgent is. Erről szól Klaus Mann regénye, amit Szabó István megfilmesített és Oscar-díjat kapott érte. Azóta születtek a műből fontos színpadi adaptációk, de a filmet nem tudják feledtetni. Alföldi Róbert direktori ciklusának befejező rendezéseként vitte színre a Nemzeti Színházban Stohl Andrással a főszerepben, a történet sok aktuális áthallással ruházódott fel. Később egy kortárs kabaré is született a műből, melynek a címszerepét Alföldi játszotta.
Infó
Klaus Mann: Mefisztó. Színpadra alkalmazta: Varga Emese és Béres Attila. Rendező: Béres Attila. Komáromi Jókai Színház
Most egy újabb színpadi adaptációt a Miskolci Nemzeti Színház direktora, Béres Attila állított színre egy határon túli magyar teátrumban, a Komáromi Jókai Színházban. Az előadás közjátékkal, egy színházi incidenssel kezdődik, az igazgatót a közönség előtt a nézőtéren megtámadja egy színész. A jelenet közöttünk zajlik, akkor még nem is értjük, miről van szó, majd jön a „miniszterelnök” helyretenni a megzavarodott igazgatót. A színpadon hatalmas, fenyegető cipők jelennek meg, csaknem agyontapossák Höfgent, aki azzal védekezik: „én csak egy színész vagyok.” Béres rögtön megmutatja a történet végkifejletét, hogy aztán narrátorként maga Hendrik Höfgen mesélje el, honnan hova jutunk.
A produkció nagy színpadi találmánya két hatalmas cipő, amelyek szinte szinte minden jelenetben ott vannak, hol lejjebb ereszkednek, hol feljebbről nyomasztanak. A hatalmat szimbolizálják, amely egyrészt mindig lát minket, másrészt lelkileg és fizikailag fenyeget, és ha kell, megsemmisít. Mindezt folyamatként érzékeljük a színpadon. Egy olyan megfékezhetetlen lavinaként, amely elől, ha az ember időben radikálisan nem lép el, akkor a foglyává válik, akkor is, amikor azt gondolja, hogy ő győzhet. Történelmi tükröt is látunk: hogyan szippantja be a kisembert a politikai radikalizmus, kikből lesznek a szószólói, hogyan fasizálódhat egy nemzet, miként nem lehet ennek az útjába állni. Mindezt egy színházi történeten keresztül ismerjük meg, amelynek a főhőse egy tehetséges színész, akit a politika felhasznál, a zászlajára tűz, s mikor már kényelmetlenné válik, eldob. Aztán kezdődik minden elölről.
Egy rendezőnek akkor érdemes megrendeznie ezt a darabot, ha jól ki tudja osztani a címszerepet. Gál Tamás, a Jókai Színház igazgatója nagyon is alkalmas arra, hogy eljátssza a Mefisztót. Formátuma, színpadi jelenléte erőt, nehezen megfékezhető energiát és ambíciót sugall. Róla elhihető, hogy generációjának egyik meghatározó színésze, aki belekeveredik épp abba a szörnyű politikai viharba, amelyből ki akart maradni, mégis eladja a lelkét a hatalomnak. Gál Tamás önazonosan megy végig azon az úton, amely a csúcsra, a Porosz Nemzeti Színház élére viszi, majd felemészti, legalábbis ez a forgatókönyv a történet szerint a legreálisabb. De az is lehet, hogy a történtek végső indítéka a saját lelkiismerete. Eléggé ismerős ez a folyamat, körülöttünk is zajlanak hasonló jelenségek.
A több mint háromórás előadásban Gál Tamás mellett több mint húszan vannak jelen a színpadon. Igazi társulati csapatmunka is zajlik, de érdemes kiemelni a Hermann Göringet játszó Mokos Attilát, aki ravasz kimértséggel és látszólagos eleganciával, ám mégis kíméletlenül gyakorolja a hatalmat. Juliette Martens Höfgen „Fekete Vénusza” itt hangsúlyozottan cigány származású, Farkas Franciska érzékeny alakításában. A marosvásárhelyi színház volt igazgatóját, Gáspárik Attilát egy kisebb karakterszerepben látjuk újra a színpadon. De valamennyi szereplő kiveszi a részét az állótapsos sikerből.
Azok a hatalmas cipők pedig ott lebegnek felettünk. Kérdés: maradt-e erőnk ellenállni, hogy ne tiporjanak el minket teljesen?
