Jó érzés, ha fölbukkan még Andrzej Wajda-film a tévécsatornák kínálatában. Hosszú ideig szebbé tehetné életünket, legalábbis itt, Közép-Kelet-Európában, ha ennek a nagy lengyel rendezőnek az alkotásai helyhez jutnának szellemi létünk kertjében. Kevés olyan művésze van a filmnek, akinek az életműve ennyire együtt dobogott társadalmi közegének, nemzetének sorsával. Ami sosem deklarált, „kultúrharcos” nacionalizmust jelentett, hanem természetes közösségben létezést.
Andrzej Wajda szinte minden munkája társadalmi esemény volt Lengyelországban, és a kapcsolódási pontokon keresztül azzá vált az egész régióban. A legszélesebb rétegek reflektáltak filmjeire, vitatkoztak, beszélgettek róluk, egy-egy motívumuk, szereplőjük beépült a mindennapokba. Nálunk is több alkotónak voltak hasonló periódusai, a leghosszabb talán Fábri Zoltánnak, de nem igazán tudtak elérni egy hasonló, „nemzet filmművésze” státuszt. Wajda titkát nehéz megfejteni, de tehetségénél, szakmai tudásánál bizonyára fontosabb szerepet játszott sikerében emberi alapállása, tág értelemben vett, a hagyományokra, kollektív és egyéni érzelmekre, mítoszokra is kiterjedő szociális érzékenysége. Mint ahogy az is, hogy bár megérintették mindenféle hullámok és irányzatok, rendre visszatalált önmagához, realista alkotó maradt, vállalva látásmódja, módszere megöregedését is.
Az ő életművébe mindig érdemes belepillantani. Bármelyik pontján. Ugyan jómagam jobban örülnék, ha a Csatornába, a Hamu és gyémántba, A légióba, a Nyírfaligetbe, Az ígéret földjébe vagy az Érzéstelenítés nélkülbe botlanék bele valamelyik csatornán, de ha most a Duna Televízió a 2009-es Tatarak – A kálmos illatát választotta, legyen az. Nem a kedvencem, mert kicsit „simlis”, „összefoltozott” munka, amelyet tényleg csak az igazán nagyok és ünnepeltek engedhetnek meg maguknak, de sokszor éppen az ilyen művekben lehet ráérezni művészetük sajátos ízére.
A Tatarakban két film keresi kényszeredetten a kapcsolatát egymással a halál közös témájában forgolódva. Iwaszkiewicz címadó novellájának adaptációja egy háborúban mindkét fiát elvesztő orvosfeleség végzetes anyai-szerelmi fellángolásáról, amelybe Márai Sándor Rendelés előtt című novellájának motívuma is bele van szőve, és a benne főszerepet játszó ikonikus színésznő, Krystyna Janda drámai visszaemlékezése férje, a több Wajda-művet is fotografáló kiváló operatőr, Edward Kłosiński betegségére és halálára. Utóbbit a szép vizuális közegben sem nézi az ember szívesen. Egyszerre privát és hivalkodó a hatása. Mintha ez a tragédia nem egy milliókat kínzó betegség egyik esete lenne, hanem valami különleges dimenzióban zajlana. Amibe beletompul a valóban drámai mozzanat is: az operatőr délután halt meg felesége ápoló karjaiban, így Janda este még felléphetett színházban.
A Tatarak feldolgozása (1965-ben is készült belőle rövidjátékfilm) azonban igazi wajdás mestermunka. Az ötvenes évek végének korrekt megidézése, egy görcsösen túlélő, gyászoló polgári világ nagy műgonddal összeválogatott reminiszcenciáival. Látszólag egyszerű beállítások követik egymást, de olyan sűrítő képi tartalmakkal és olyan tökéletes ritmusban, hogy néhány perc alatt belezuhanunk a vidéki orvos feleségének gyógyíthatatlan fájdalmába. Minden irányból a pusztulás, a halál illata veszi körül, az árad a boldogság legapróbb ígéretéből is. Ami létösszegző életérzéssé erősödik a filmben. Wajdához méltóan, egy nemzedék (vagy minden nemzedék?) nemlét érzésévé.
Infó
Andrzej Wajda: Tatarak – A kálmos illata. Február 3-án, 22:15-től a Duna Televízióban
