- Elmondható-e az elmondhatatlan? (Manon Uphoff: Zuhan, mintha szállna)

Elmondhatatlan – ez a szó hangzott el leggyakrabban a holland szerző könyvének bemutatóján a tavalyi Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. Ugyanakkor az eredetileg 2020-ban megjelent regény, mely Uphoff személyes történetét és traumasorozatát van hivatva a fikció keretei közé ágyazni, ékes és szédítően fájdalmas bizonyítéka annak, hogy a családon belüli erőszak, a gyerekkori abúzus nemcsak hogy elmondható, hanem kollektív tapasztalatként is felmutatható. Itt nem csupán az ő egyszeri és egyedi, hanem a három lánytestvér és a család, sőt Hollandia, mi több, a patriarchális nyugati társadalmak közös tragédiájáról és annak elbeszélhetőségéről van szó; a testileg-lelkileg meggyötörtek tapasztalatának holisztikus ábrázolása és ábrázolhatósága a tét. (Uphoff a történetét nem akarta papírra vetni – ahogy erre könyvének első mondatával fel is hívja az olvasó figyelmét –, ám beteg, alultáplált és elmagányosodott nővérének, Tűz Hennének hirtelen halála gyufaszálként lobbantja lángra a szerző által sokáig elfojtani kívánt közös traumát.)
Uphoff mintegy kézen fogja olvasóját, és úgy vezeti be, majd kalauzolja körbe gyermekkori traumájának labirintusában. „Ebben az Escher-szerű nyuszibarlangban, ahol nyugtalan sejtek azon igyekeztek, hogy kapcsolódjanak egymással és elszakadjanak egymástól, (…) és testeink egyesültek a Minótaurosszal… összepréselődtünk és darabokra szakadtunk az idegsejteknek ebben a csillagszikratáncában, vörös és zöld rostokká estünk szét, ezeken keresztül folyt a vérünk, sűrűn, lassan, mint fákban a nedv: zöld vér.” A napközben gondoskodó, tudós, művészlélek, egykori papi növendék szeminarista és magát statisztikussá, valamint tiszteletre méltó állampolgárrá kiművelő apa alakja mitizálódik, majd Minótauroszként jelenik meg az alváshoz készülő lánytestvérek ágyainál, mikor nyugovóra tér a család.
Uphoff abban érdekelt leginkább, hogy kapcsolatot alakíthat ki az olvasóval, akit tulajdonképpen arra szólít fel – mint fogalmaz egy interjújában –, hogy olyan területre lépjen be, amelyről épeszű ember úgy tartaná, nem engedhet be másokat. És ebben rejlik a szerző zsenialitása, hogy bár személyes és megismételhetetlen alapanyaggal dolgozik, mégsem beavat, hanem fogékonnyá és érintetté tesz bennünket, mert nem csupán az abuzív cselekmények áldozatait, de minket, ilyen téren tapasztalattal nem rendelkező olvasókat sem hagy magára. A regény számos utalással, mind irodalmival, mind audiovizuálissal, igyekszik a patriarchátus hálójának szöveteit fel- és kibontani, amihez számos esetben szerzői kommentárok is társulnak, mintha csak annak a kódrendszernek felfejtésén dolgozna Uphoff a maga konkrét és lírai stílusában, amiben az övéhez hasonló esetek, legyenek azok bármennyire megrázók is, evidens módon megtörténnek.
Az odafordulás azonban a bántalmazó irányába is megtörténik. A Zuhan, mintha szállna bár női történet, benne a férfit is áldozatként, saját korának és társadalmának, melyben önképe formálódhatott, termékeként ábrázolják.
Uphoff a regényébe először angolul kezdett bele, majd hollandul újra- és átfogalmazta, összedolgozta a töredékeket, melyeket aztán anyanyelvén szervesített regénnyé; az angol mint tanult, így kvázi saját nyelv egyrészt az alkotás kezdeti szakaszában függetlenítette őt az apa nyelvétől, a hollandtól, másrészt rákényszerítette szegényesebb szókincséből fakadóan, hogy tisztázza és körvonalazza közölnivalóját.
Abban a világban, ahol egyik ember a másiknak ilyen mértékben kiszolgáltatott, a szégyen és felelősség közös és kölcsönös. Ugyanakkor a Zuhan, mintha szállna a fentiek értelmében magának a nyelvkeresés folyamatának is a története, és ez a magyar fordításon is megmutatkozik a hazai olvasóközönség legnagyobb szerencséjére. (Ford. Daróczi Anikó. Vince Kiadó, 2023. 206 o.)