A fővárosi járatritkítás pirosan villogó felkiáltójelként kerülhet be a kommunikációs tankönyvek elbaltázott ügyekről szóló fejezetébe, példaként arra, hogy egy alapvetően szakmai döntés miképpen csúszik át a vállalhatatlan abszurditások mezejére. A főváros közlekedési cége kettős fojtásban él, az utasok érthetően egyre jobb minőségű – értsd: új, komfortos járművek, sűrűbb menetrend, mindenhova elérő viszonylatok – szolgáltatásokat várnak, miközben a források messze nem fedik le a költségeket. Ha nincs pénz, jön az ügyeskedés.
A BKK megpróbált úgy fejleszteni, hogy annak árát máshonnan veszik el. Gondolták, ha lecsípnek a belvárosi járatokból, és azt átrakják a külső kerületekbe, akkor a sűrű Rákóczi úton senki nem veszi észre a minimális különbséget, Rákospalotán meg nagy lesz az öröm az új járat miatt. De választások lesznek, mindent átsző a politika. Márpedig a járatritkítás Demszky és Tarlós idején is elbukott. Úgy tettek, mint egy kétéves: eltakarták a szemüket, és azt mondták, elbújtak. Ahelyett, hogy jó előre közölték volna – vannak erre kiváló kommunikációs technikák –, hogy a közösségi közlekedéssel jól átszőtt belső városrészekben valamennyivel nő a követési idő, egyszerűen nem mondtak semmit. Az 54 járatra kiterjedő ritkítás – minő meglepetés – nem maradt észrevétlen. A BKK meg a városvezetés elkezdett magyarázkodni, egyre kínosabb helyzetbe tolva magát. Ennek a vesszőfutásnak volt a mélypontja a cégvezető hasonlata, amikor azt találta mondani, hogy az utasok járatritkításról szóló döntésbe való bevonása olyan lenne, mintha „hálaadás előtt megkérdeznék a pulykát, hogy mi legyen vele”. Annak rendje és módja szerint botrány támadt, Karácsony pedig azt tette, amit az elődei: megfutamodott. Innentől meglepő lenne bármilyen bátor döntés a főváros közlekedésében, holott a rendszerhez előbb-utóbb hozzá kell nyúlni.