Kamaszkoromtól örömteli türelmetlenséggel léptem be a könyvesboltokba. Kötetek sokaságát vettem kézbe, nyitottam ki, olvastam hosszan, beleszagoltam a lapokba, és közben igyekeztem dönteni, hogy felvegyem-e vételi listámra az éppen szemlézett művet. Kezdetben ez nehezebb ügy volt, mert otthon tekintélyes könyvtárat hozott létre apánk, amiben az alapművek szinte hiánytalanul megvoltak. Az már csak később derengett fel, hogy a saját könyvtárépítés feladatába inkább előbb, mint utóbb, bele kell vágnom.
Az önálló életkezdés lehetősége érettségi körül kezdett alakot kapni. A sikeres felvételi után az egy éves dunántúli sorkatonai szolgálat ugyan némi haladékot adott, de amikor berendezkedtünk korábbi katonatársammal első szegedi albérletünkbe, akkor már foglalkoztatott a gondolat, hogy a magam könyvtárát megteremtsem. Egy fájdalmas folyamaton ekkor még átestem. Tizenhat éves koromtól fogva testvéremmel együtt antikváriumok mélyéről bányásztuk elő az akkor ritkaságnak számító régi kiadású Márai-köteteket. Eljött a pillanat, amikor feleznünk kellett a gyűjteményt. Ez nem kis lelki fájdalommal volt teljesíthető. Akkor úgy éreztem, mint akinek az egyik karját levágták. A pótlás műveletével az elmúlt évtizedekben sem végeztem, és ez talán már örökre így marad.
Közben más is megváltozott. Elvégeztem az egyetemet, rövid ideig egy vidéki középiskolában tanítottam, majd újságírónak álltam, voltak évek, amikor sajtóügyeket intéztem egy polgármesteri hivatalban, még EU-ügyekkel, döntően pályázatokkal foglalkozó referens is voltam, valamint szabadfoglalkozású irodalomkritikus és recenzens, de a rendszeres olvasással soha nem hagytam fel. A munka és a családi élet mellett ezt már nem lehetett azzal az aszketikus szorgalommal végezni, ahogyan hallgató koromban, de a napi egy órát igyekeztem kiszorítani mindennapjaimból. Ezekben az években kétfajta érzés kísért és kísértett. Ha beléptem a könyvesboltba, volt benne némi visszafogott elégettség, mert a szemem elé kerülő könyvborítókat látva sokszor nyugtáztam magamban, hogy ezt is, azt is, sőt a harmadikat és negyediket is olvastam. A másik érzés ezzel ellentétes volt. Áradtak a könyvek. Tudtam, hogy ezzel a darabszámmal nem lehet lépést tartani. Akkor sem, ha főfoglalkozású olvasó lennék. Ilyen munkakör sajnos nincs, vagy, ha mégis, nem fizetnek érte.
Furcsa vagy sem, de a végesség érzése a könyvesboltokban is utolért. Egyre inkább szemponttá vált, ami korábban soha nem fordult meg a fejemben. Ha megveszem, lesz időm még elolvasni a kasszánál kifizetett könyvet? – tettem fel magamnak a nagyon is gyakorlati kérdést. Magyarázza a helyzetet, hogy sok személyes adósságot tartok számon a magyar és a világirodalomból. Nem viccelek, hogy majdnem elsüllyedek szégyenemben, mert mások mellett nem olvastam még a Tulajdonságok nélküli embert.
Szörnyű volt először megérteni, hogy mindent én sem fogok tudni elolvasni.
Pedig, József Attilával szólva „Ifjuságom, e zöld vadont,/ szabadnak hittem és öröknek.” Bár a száraz ágak még nem zörögnek. Még nem.