Az első, visszatérő jelleggel megrendezett mozgóképes verseny az 1932-ben debütáló Mostra Cinematografica di Venezia Benito Mussolini kreálmánya volt, aki a filmben látta a világ legerősebb fegyverét. (Igaz, ebben nem ő volt az egyedüli, de a legnagyobb mozgóképes kézjeggyel ő rendelkezett). Az olaszországi fasiszta hatalom a mozgóképben egy olyan művészeti ágat vizionált, amely alkalmas arra, hogy a nemzetállam dicsőségét terjessze. Ezentúl a fesztivál konkrét célkitűzése volt, hogy felvegye a harcot Hollywooddal. Utóbbi vágy abból fakadt, hogy az első világháború előtt Olaszország a világ némafilmgyártásának a fellegvára volt, ám a hangosfilm megjelenésével elvesztette elsőségét.
Az első válaszok
Velencére a demokratikus Cannes volt Franciaország válasza 1947-ben, és szintén a béke érdekben hozták létre a nyugati és amerikai erők a Berlinálét 1951-ben, hogy a kultúra erejével stabilizálják a térséget – ne adj Isten, provokálják. Persze, a hidegháború után mindhárom nagy európai filmfesztivál független csúcsintézménnyé nőtte ki magát. Immár egyik sem a politika által irányított – bár a társadalmi változások ünnepei –, legfeljebb üzleti lobbik és érdekek befolyásának vannak kitéve. (Még a filmművészet is üzlet). Egy Cannes-ban debütáló szerzői film például többet ér a forgalmazás szempontjából, mint egy olyan, amelyről még senki sem hallott, legyen az bármennyire is zseniális. Így a társadalmi, kultúrpolitikai és üzleti értelemben a nemzetközi filmfesztiválok újraértelmezték a szerepüket.
Kategóriák és viszonyrendszerek
Az első fajsúlyos fesztiválkutató, Thomas Elsasser szerint Európában a fesztiválok rendszere az 1950-es években vált a filmes üzletág kulcsfontosságú hajtóerejévé és hatalmi hálózatává, amely széles körű jelentőséggel bír a mozihoz és a filmkultúrához kapcsolódó további aspektusok működése (szerzőiség, gyártás, bemutatás, kulturális presztízs és elismertség) tekintetében. A három nagy filmfesztivál mellé jöttek aztán az újabb monstre mozgóképünnepek: Karlovy Vary, Locarno, San Sebastian, Zürich – és még sorolhatnánk. A nemzetközi producerszövetség, a FIAPF összesen negyvenhárom rendezvényt akkreditált öt kontinensen.
Ezeket hívjuk A kategóriás rendezvényeknek, amelyeken valódi dicsőség jelen lenni, díjat kapni meg pláne. Hogy egy ilyen elismerésnek mekkora jelentősége lehet, hoznék egy magyar példát: ha a Nemes-Jeles László rendezte Saul fia nem Cannes-ban indul el (ahol végül a zsűri nagydíját megkapta), hanem az alkotók elfogadják a berlini versenyen kívüli vetítést, akkor a film nem jutott volna el az Oscar-díjig, mert lehet, senki sem hallott volna arról, hogy létezik, nemhogy arról, hogy milyen esztétikai minőségű a mű. (Talán nem is mellékes annyira, de a Saul fia két országban bukott meg a mozikban: Németországban és Ausztriában. Mindenhol máshol nagy siker volt.) Egyszóval még A-kategória és A-kategória között is van különbség.
A rengeteg
De akkor mi az a B kategória? Röviden: minden olyan fesztivál, ami nem A-kategóriás, de nem is kamu rendezvény. Tulajdonképpen ebben a formában nem létezik a nemzetközi filmfesztivál gyűjtőfogalom, mert a világszerte mintegy nyolcezerre becsült filmfesztivál nem igazán helyezhető néhány el dobozba. Ami a legnagyobb merítést jelentheti: az úgynevezett utánjátszó rendezvények, amelyek elsősorban a nagy fesztiválokon már bizonyított filmeket mutatják be (általában világpremierek nélkül), és nemzeti vagy akár régiós jelentőségükkel egyfajta alternatív filmforgalmazási hálót képeznek, elsősorban Hollywooddal szemben. És míg néhány évtizeddel ezelőtt a szerzői film – akár nagy művészeti alkotás – fogalma mellett pejoratív jelentéssel is bírt, a műfajok és a kategóriák közötti határok vékonyodása miatt a szerzői film jelentése ma már megfogalmazhatatlan, mert a streamerek – főleg a Netflix – megjelenésével pont nagy stúdiók kezdték el féltétel (azaz komoly produceri kontroll) nélkül osztani pénzt a rendezőknek, hogy presztízsből fesztiválfilmeket gyártsanak. Erre szokás ellenpéldaként mondani: nincs már olyan művészfilm sem, amelyben nem dörrene el egy pisztoly.
Az utánjátszó fesztiválok után fontos szegmenst jelentenek a tematizált rendezvények is, melyekből szintén sok van világszerte. Vannak, amelyek tematikusan válogatnak (zsidó, női, LMBTQ, környezetvédelmi kérdések), vannak, amelyek a műfajokra szakosodtak. (Például a horrorra, vagy a „szívvel teli melodrámákra”.) Hogy pedig a világ kerek legyen, ott van a Whoops is: a Los Angeles-i esemény a legrosszabb filmeket ismeri el.
Szervezeti válságok
Amikor öt évvel ezelőtt kitört a Covid-pandémia, Peter Broderick producer elemzése szerint 2020 lett volna az év, amikor a régi világ fesztiválrendszere – amely a velencei mustra 1932-es beindítása óta változatlan – mindörökre elpusztul. Marad majd néhány kivétel, ezeket fizikai fesztiváloknak nevezi (a 2019-es adatokkal ellentétben, mintegy nyolcezer(!) mustra helyett néhány tucatra gondolt), de a jövőt a digitális, és legfőképpen a hibrid rendezvényekben látta. Utóbbiak esetében ugyan vannak hagyományos mozis vetítések, de igen korlátozott számban és feltételek mellett. Broderick hipotéziseit nagyrészt az idő megcáfolta, de egyes problémafelvetései érvényesek maradtak. A Covid miatti hatósági zárások következtében a világ filmfesztiváljai sajátos módon reagáltak a hirtelen jött helyzetre: vagy a programjuk egy részével átléptek az online térbe, vagy úgy döntöttek, hogy egyszerűen elhalasztják a rendezvényt. Mert digitális körülmények között a fesztiválok épp a lényegüket veszítik el: nem tudnak lokális eseményként működni, exkluzív tartalmat megmutatni a legfontosabb szakmai szereplőknek és a helyi közönségnek.
2024-ben kijelenthető, hogy a fesztiválok megmaradtak a régi világ örökségének. Az analóg világra jellemző helyzet visszaállt, azaz Broderick rémképe nem valósult meg. Azaz egy-egy kereskedelmi darab esetében már nem annyira fontos a mozi jelenléte, de aki fesztiválokra szánja a művét, az igenis ki akarja élvezni a rendszert: lehetőleg elindulni egy A-kategóriás rendezvényen, majd hosszan turnézni az utánjátszó mustrákon. Ilyen példa mondjuk a nemrég a magyar mozikban is elindult Előző életek, amely egy év alatt a világot körbejárta, és ötvenöt fesztiváldíjat zsebelt be a tulajdonképpeni kereskedelmi megmérettetés előtt.
Pszeudo- és kamufesztiválok
Nagyon sok alkotó vágyik a fesztiválelismerésre, a kamu- és az úgynevezett pszeudorendezvények a kevésbé szerencsés és tehetséges emberek pénztárcáját célozza meg, és az egész jelenség alapja az átverés. A kamufilmfesztiválok legfőbb ismérve, hogy általában a fizikai valóságban nem valósulnak meg, létezésük csak online térben zajlik. Vagy ott sem, azaz nem vetítik le senkinek sem a beválogatott műveket. Gáláns mértékű nevezési díj befizetése után jár valamiféle oklevél vagy jelentéktelen díj. A pszeudováltozat annyiban más, hogy azok megvalósulnak, ám semmi jelentőségük. Ezeket többnyire olyan helyekre szervezik, ahol a nagy fesztiválok is vannak: Cannes, Berlin, Velence és London is kedvelt helyszín. Nem fair, viszont az is tény: mindehhez kellenek az alkotók is, különösen azok, akik utána még elbüszkélkednek a „sikereikkel” – erre nem egy magyar példa is volt a közelmúltban.
Amiben unikum vagyunk, hogy mi ezt állami szinten is szeretjük: mint a világ egyik legtalálékonyabb népe, a felkent vezetőink által gründolt Nemzeti Filmintézet is szeret a csaló fesztiválokkal komolyan foglalkozni – például a Post Mortem vagy a Semmelweis című film nemzetközi sikereit közleményekkel fényezni. De az is igen leleményes, hogy az adófizetők pénzéből létrehoztak egy nemzeti rendezvényt, a Magyar Mozgókép Fesztivált, ahol a saját maguk által finanszírozott – vitatott minőségű – filmeket ünneplik és tüntetik ki. Miközben a Cannes-ban Arany Pálmával kitüntetett 27 és Velencében nyertes Magyarázat mindenre című film, azaz Magyarország dicsőségét emelő művek támogatása eszükbe sem jutott.
Nem várták meg Reisz Gábor NER-kritikus filmjének sikerét az Oscar-nevezéssel, pedig akár két magyar alkotás is esélyes lehetne