Ez még az a boldog időszak volt, amikor semmit sem tudtunk az ultraibolya sugárzásról, az ózonlyukról vagy a bőrrákról, a nyár csak nyár volt, a lebarnult test pedig a gondtalan élet jelképe, ami mindig vonzó az általános szürkeségben. A télnek is voltak persze adui, a mikulástól a karácsonyig, vagy a hóhullásig, az egyetlen olyan természeti jelenségig, amit mind a mai napig csodának, isteni kegyelemnek látok, és nem tudok betelni vele. Talán véletlen egybeesés, hogy a Négy évszakból is a Tél tetszik a legjobban, amikor a vonósok szaggatott pulzálással adják vissza a havazás varázsát.
Egyébként Vivaldi műve volt az első komolyzenei darab, amit végighallgattam. Az osztályfőnökünk hozta be hatodikban magyarórára. Fiatal, energikus tanárnő volt, aki nem akarta tudomásul venni a diktatúra légkörét, és úgy akart tanítani, mintha semmi egyéb dolgunk nem lenne, mint megérteni a művészeti ágak összecsengését. Addig csak a nagyapám révén tudtam valamicskét a komolyzenéről, mert ő nagy operarajongó volt, számomra viszont felfoghatatlan volt az egész műfaj. Miért beszélne bárki is énekelve? Engem sem dörmögő basszuskísérettel küldtek le kenyérért, amire én lelkes tenor-hanggal válaszoljak, hogy egyet hozzak vagy kettőt? Az operettet pláne nem értettem, ahol ugyan fülbemászóbb volt a dallam, de még táncoltak is az ének mellé. Kész őrület!
A tél a gyerekek titkos évszaka volt, akik nem bosszankodtak a kitartó hideg miatt, vagy hogy átázott a cipőjük, hogy nem járnak a megyei buszok, és közeleg a csorgó orrok és kaparó torkok időszaka. Amikor a legjobb szórakozás az volt iskolába menet, hogy felfedezzük és végigcsússzunk az összes szóba jöhető sikanyón (vagy csicsonkán), amelynek fogalmát hosszan, nagyon hosszan kellett magyaráznom a gyerekemnek. Igazi fagyok idején ugyanis a letaposott hó, ha nem voltak annyira fürgék sem a lakók, sem a hóeltakarítók, csakhamar jéggé változott, ha néhányszor végigsiklottak rajta az alkalomra éhes gyerekcipők. Nem akármilyen cipő kellett hozzá, a mai modern, csúszásgátló talpakkal semmire sem mennénk, de akkoriban ez még nem volt akkora szempont (a legelvetemültebbek képesek voltak a tavaszi cipőjüket felhúzni, hogy minél messzebbre jussanak az egyre hízó, hosszabbodó sikanyón). Jó nagyokat is lehetett huppanni, főként fenékre, amit a lányok esetében különösen honoráltunk – tizenévesként ennyi szexizmust még meg lehetett bocsátani nekünk, főként hogy fogalmunk sem volt róla, mit jelent. A csúcspont viszont kétségtelenül az volt, amikor egy óvatlan vagy épp felbátorodó felnőtt taknyolt el a jól bejáratott csicsonkán. Persze a cseppet sem rejtett örömünk ilyenkor nem tartott sokáig, mert csakhamar megjelent a dühös felnőtt még dühösebb rokona és egy marék sóval pillanatok alatt tönkretett mindent.
Aztán beértek a felszín alatt már akkor is zajló folyamatok. A tél azóta csendes visszavonulásban van, amit felnőttként eleinte még örömmel fogadtunk, hiszen ki ne örülne az enyhe hónapoknak, kevesebb a fűtésszámla, nincs latyak és nem késik a hetes busz. Csakhogy most már minden derűs, túlzottan derűs decemberi vagy januári nap mögött ott a fenyegetés, hogy valamit végleg, vagy legalábbis nagyon elrontottunk. A fehér karácsony giccses elvárásairól már lemondtunk, de a napfényes, márciusi napokra emlékeztető ünnep ijesztőbb a legrafináltabb horrornál is, mert nem tudjuk, hogy néz ki a rém, amely a csalóka idill mögött sunnyog.
Ám idén Bécs megrázta magát, és hosszú idő után az első télszerű tél köszöntött ránk. December elején egy nap alatt annyi hó esett, hogy a közeli parkban a telet már szinte elfelejtő, túlzott optimizmussal növekvő fák recsegve engedtek a váratlan súlynak. Az is egészen abszurd látványt nyújtott, hogy a nyárias ősz miatt sok fa és bokor megtartotta még a lombját, így egyszerre kellett a lehullott és még zöld leveleket felseperni a hóval együtt.
Januárban aztán végre összhangba került a naptár és az időjárás, és az igazi hideg is eljött, ami miatt még mindig látszanak az egyhetes havazás foltjai. A mókusaink, amelyeket ősz végén rendszeresen etettünk, s két-három nap alatt két zacskónyi mogyorót is elástak a fák alatt, most kétségbeesetten toporognak az ágakon, mintha elfelejtették volna a tuti lelőhelyeket. Mintha csak magamat látnám, miután biztos helyre tettem a lakáskulcsot.
És mintha megint beköszöntene az apró csodák időszaka: ezt látom Duska rózsás arcán, ahogy húzza maga után a szánkót, s közben majdhogynem térdig süpped a hóban, és ezt érzem a bennem letelepedő nyugalomban is. Most már tudom, hogy a fiatalként sóvárgott örök napsütésben biztosan megbolondulnék. Hogy ne csípje meg az arcomat az első hideg a nyár legvégén? Hogy ne halljam a fülemben nagyanyám sóhaját, hogy jönnek az emberek (mármint a szeptemberrel kezdődő téli hónapok)? Hogy ne essek majdnem hanyatt egy aprócska, múltidéző sikanyón? Hát ki nevetne akkor rajtam nem is annyira titokban?
