Az Új Látóhatár című emigráns folyóiratban 1970-ben írtam a következőket: „Magyarországot földrajzi helyzete és történelme olyan közösségbe kényszerítette, amelyből kiválni rövid távon nem lehetséges, hosszú távon pedig nem kívánatos.” Kaptam is a fejemre: hogy merem azt állítani, hogy a Varsói Szerződésből – mert erről volt szó – a kiválás nem kívánatos? Természetesen nem ezt állítottam, arra utaltam, hogy ha egyszer a szovjet megszállás kényszere megszűnik, a közép-kelet-európai államok elemi érdeke, hogy azonnal és szorosan együttműködjenek.
Húsz évvel a szovjet rendszer felbomlása előtt a régióból származó emigráns gondolkodók mindannyian egyetértettek abban, hogy csak egymással együttműködve – és nem egymás ellen! – bonthatják le a múltat és építhetnek jövőt, bár senki sem tudhatta, mikor és hogyan.
Nyugodtan állíthatom: együtt csalódtunk. Elsősorban nem azért, mert az erről álmodók gyorsan ráébredtek, hogy fehér lovon egyikük se vonul be az elhagyott szülővárosába, hanem – hogy a hasonlatnál maradjunk – mert nem is ilyen lovat akartak!
Az Úr 1335. évében Lengyelország, Bohémia (a mai Csehország) és Magyarország királyai Visegrád várában találkoztak. Tervük szövetsége kötése volt a három ország között, a Habsburg-ház katonai és kereskedelmi befolyásának csökkentésére. Elsősorban az osztrák hatalom vámjait kívánták eltörölni. Középtávon a tervből nem sok vált valóra. Magyarország Mohács (1526) után, Csehország a fehérhegyi csata (1620) következményeként vesztette el önállóságát, Lengyelországot először saját uralkodói, majd az osztrákok, németek, oroszok osztották fel. A második világháború végén – Raymond Aron mondása szerint – a lengyelek és csehek azt kapták jutalmul, amit a magyarok büntetésként: a szovjet gyarmatosítást.
A Szovjetunió összeomlása után Lech Wałęsa, Vaclav Havel és Antall József felismerte, hogy a visszanyert szabadság megtartásának leghatékonyabb eszköze az együttműködés.
Mindhárman tudták, hogy útjuk a gazdasági közösségből politikai egységgé alakuló Európába és az Észak-atlanti szövetségbe, a NATO-ba vezet, de a kapuk csak egy évtizeddel később nyíltak ki.
Az együttműködés szándékát könnyebb volt kinyilvánítani, mint a lehetőségekhez optimálisan alkalmazkodó formákat megtalálni. A három fél semmiben sem volt egyenlő. Csehszlovákia, majd a függetlenedett Csehország, Szlovákia és Magyarország lakossága együtt sem érte el Lengyelországét. Csehország és Lengyelország ipari hagyományai és iparuk fejlettsége meghaladta a szlovák és a magyar partnerét. Külpolitikai súlyuk is különbözött. Lengyelország a Visegrádi Együttműködés mellett a német-francia-lengyel háromszögben is szerepet kapott. Ma már kevesen tudják, hogy a visegrádi hármak (majd négyek) Romániára is számítottak. Az önálló és sikeres külpolitikájukra büszke románok az ajánlatot megfontolták és nemet mondtak. Jugoszlávia tagállamait a délszláv szövetség felrúgása foglalkoztatta…
Két évtizedig az együttműködés lényegében az államfői eszmecserékre korlátozódott. Mind a négy fél csatlakozott az Európai Unióhoz. Ennek jelentősége háttérbe szorította a négy szomszéd terveit, anélkül, hogy ezt beismerték volna.
Magyarországot az Európai Unió eleinte „éltanulóként” kezelte és a magyarok el is hitték, hogy ez a teljesítőképességüknél jóval kedvezőbb ítélet így is marad. Azután kiderült, hogy a gyorsan végrehajtott magánosítás és a jogállam megteremtése hosszú távon nem elég. Szlovákiában az euró bevezetése megsokszorozta a gazdaság erejét, de a demokrácia hátralépett. Lengyelországban hasonló folyamat kezdődött.
Orbán Viktor azonban minden szomszédon és a többi kelet-európai államon is túltett. A hajdani „éltanuló” Magyarországot sikerült sereghajtóvá tenni, hátulról csak Bulgáriát előztük meg. A miniszterelnök külpolitikájának hála sem Kelet-, sem Nyugat-Európában nincs olyan ország, amelyre barátként tekinthetünk. Az Európai Unió állandó provokálása elidegenítette az összes tagállamot. A visegrádi négyek vezetői közül a cseh államfő és a lengyel miniszterelnök nyíltan megmondta, hogy a további együttműködést jegelik. A vadonatúj türk rokonok ugyan elfogadják, de nem igazán viszonozzák a családi érzelmeket, a Trump tornya alatt rendezett szerenád címzettje pedig nem érti, mi hevíti a dalnokot. Marad Vlagyimir Vlagyimirovics ölelése, amiből a nóta végén nehéz lesz kibontakozni…
Kétségtelen, hogy az együttműködés eredeti formája elavult. Ilyen esetben két lehetőség kínálkozik: megszüntetni vagy újragondolni. Attól tartok, hogy ha csak a kormányokon múlik, az elsorvasztást vagy a gyors kimúlást választanák. Indokot találni könnyű. Az együttműködés egyrészt nem váltotta be az alapító atyák reményét, másrészt a a négy résztvevő állam csatlakozott az Európai Unióhoz, amely teret biztosít a regionális együttműködésre. E két nehezen cáfolható érvhez csatlakozik egy harmadik. Lengyelország, Csehország és Szlovákia egyértelműen Nyugat-Európához vonzódik, az Unió fejlesztésének híve. Orbán Viktor Magyarországa Keletre tart, az Unió elmélyítésének kerékkötője.
A történelemre hivatkozó ellenérvek halványak. A lengyel-magyar barátság gyengélkedik, a magyar-szlovák kapcsolat alakulása bizonytalan, a magyar-cseh viszony csak a gazdaság terén alakul kedvezően.
Mind az Európai Unió, mind a visegrádi együttműködés tapasztalata azt mutatja, hogy a kereskedelem szükséges de nem elégséges.
Kultúra és kommunikáció híján a tervek sorvadásra vannak ítélve. Ugyanez vonatkozik a visegrádiaktól délre fekvő Romániára és Moldovára, s egy távolabbi jövőben a hajdani jugoszláv államszövetség tagjaira.
Az együttműködés kiterjesztésének eszközei eddig sem hiányoztak, de a térség politikusai – ki tudja miért? – a Bourbonok bukáshoz vezető példáját követték. Semmit sem tanultak, és semmit nem felejtettek. A prágai székhelyű, amerikai befektetők közép-európai televízióra vonatkozó terve, csak terv maradt. A Budapesten működő Közép-európai Egyetemet (CEU) Orbán a szó szoros értelmében elüldözte. A közösen szerkesztett és kiadott történelmi tankönyvek is a jó szándék szintjén maradtak. A De Gaulle és Adenauer által megalapozott német-francia együttműködés modellje használható lett volna, ha tájunkon hasonló formátumú államférfiak kezére jutott volna. Göncz Árpád, Vaclav Havel és Lech Wałęsa „mérete” ugyan nem volt kisebb, de tényleges befolyásukat összehasonlítani sem lehet. A cseh és lengyel láthatáron új vezetők alakja rajzolódik ki.
Ki tudja? Talán még nem késő.
